Sziasztok. Szégyenkezve írom a következő sorokat. Ez előszöris annak a néhány embernek szól akiknek tetszett és követték a blogomat. Lassan egy éve, hogy feledésbe merült ez a kis irományom. Nem is tudom miért hagytam abba, azt hiszem nem jól osztottam be az időmet. Mindegy nem magyarázkodok.
Bejelentésem van. Nem nyitok új blogot, nem. Addig nem kezdek új történetbe míg ezt be nem fejeztem. Nehezen de rávettem magam hogy letöltsem én is ezt a lenyűgöző alkalmazást, a Wattpad-et. Először csak azért, hogy unalmamban olvasgassak, de baromi egyszerű az egészet használni, megírni majd publikálni a posztokat. Rögtön fel is töltöttem ennek a blognak a prológusát.
Néhány változás azonban lesz. Átolvasva az eddigi részeket elszörnyedtem néhány megfogalmazásomon, ezeket mindenképp korrigálni fogom. Plusz, ugyan úgy Harry Styles lesz a főszereplő, mint karakter, de a nevét meg fogom változtatni. De ez még nem biztos.
Remélem el fog jutni ez a kis információ a blog feliratkozóihoz, és mégegyszer bocsánat az eltűnésem miatt.
Wattpad link:
http://my.w.tt/UiNb/kLVq5zC62v
Lili x
2016. augusztus 22., hétfő
2015. október 25., vasárnap
7. rész
Heloka, drága egyetlen olvasóim. Megbocsátásotokért esedezem, ne haragudjatok tényleg. Egyszerűen azt gondoltam, hogy képes leszek szombatonként hozni a részeket, de mivel minden pénteken este érek haza, szombaton és vasárnap pedig tanulnom kell, vagy egyszerűen csak pihenek, vagy nincs kedvem írni, így ez elég bonyolult.
És persze most jön az, hogy akkor miért vágtam bele ebbe az egészbe?! Szeretek írni. Egyszerűen megnyugtat, ilyenkor öntöm ki az érzéseimet egy lapra. Persze nyilván ez egy kitalált történet, de minden kitalált történetben van valami valóság alap. Legalábbis az én történetemben van. És lehet, hogy az egy nagyon apró dolog, de bele van építve a történetbe.
Nos, nem is rabolom tovább az időtöket. Remélem néhány rendszeres olvasó kitartott és bízott abban, hogy fog még új részeket olvasni a blogon. Illetve azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, és megosztjátok véleményeteket velem kommentben.
"Húzom magamhoz,
lököm el magamtól."
Lassan egy hete, hogy Harry hazahozott az Amandával való csúnya találkozásunk után. Nagymamám úgy tudja, béna voltam - mily meglepő - a könyvtár lépcsőjén megbotlottam és szerencsétlenségemre le is gurultam a lépcsőfokokon. Harry éppen arra járt és mivel ő roppant udvarias feltétlen haza kellett hoznia. Persze milyen romantikus történet lenne, ha valójába így történt volna. De nem így volt. A sérüléseim lassan, de gyógyulni kezdtek. A sebek amelyek fizikailag értek. Ám az hogy lelkileg mit éltem át azt senkinek nem kívánnám. Akárhányszor ki kellett lépnem a ház ajtaján szörnyű érzés fogott el. És ez az érzés nem csillapodott, mindig bennem volt. Nyíltan kijelenthetem, hogy féltem. Féltem Amandától. Féltem a barátjától. Féltem, hogy bármikor újra elkaphatnak, és akkor már nem lesz akkora mákom, hogy valaki rám találjon.
Styles nagyon kitartó a hét minden napját velem töltötte és próbált jobb kedvre deríteni. Nem értettem a srácot, hiszen mit akarhat egy olyan lánytól mint én? Egy olyan lánytól akinek nincs családja, nem jár iskolába, nincsenek barátai, nincs élete, nem beszél, egy senki. Mert igen, egy senki vagyok. Nem érdemlem meg, hogy bárki is az idejét rám pazarolja.
-Lizzie! - lendült egy hatalmas kéz arcom előtt, ezzel tudatosítva, hogy ismét elmerengtem. Észre sem vettem a srác érkezését. - Min gondolkodsz? - fürkészte mosolyogva arcom. Nem min, kin. Egy egyszerű vállrándítással lezártnak tekintetem a témát. - Hogy vagy? - váltott komolyabb hangnemre. A hét minden egyes napjának minden egyes órájában feltette nekem ezt a kérdést. Nem mondom, hogy nem esik jól a törődése, mert akkor hazudnék, egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy egy fiútól ennyi figyelmet kapok. Ahogyan arcomat fürkészte, egyszerre járta át testemet a melegség és a borzongás. Furcsa dolgokat váltott ki belőlem, pusztán ahogyan a nevemet kiejtette formás ajkain. Ahogyan aggodalmaskodva körbe ugrált, minden mozdulatomra figyelve, ahogyan vigyázott rám. Nem az idióta favicceivel vidította fel napjaimat, nem, egyszer sem. Mikor reggelente megláttam, hogy nyílik a szobám ajtaja és pillanatokon belül egy göndör hajzuhatag jelent meg jó reggelt-et kívánva, az maga volt a csoda. Számomra a puszta jelenléte volt a vidámság meggyötört napjaimban. De nem tehetem ezt. Nem lehetek önző. - Lizzie, minden rendben? - hangjától, mint általában mindig mikor hallom, most is kirázott a hideg. Libabőrös karomra simítottam kezem, majd az asztalomhoz léptem, íróeszközt kerestem, amit gyorsan meg is találtam, majd a Harry-től kapott jegyzetfüzetet vettem a kezembe.Szemeimet végig futtattam a sorokon, melyeket a hét folyamán neki írtam. Csupa felesleges dolgok voltak leírva füzetbe, mint például, milyen napod volt, vagy mit szeretsz csinálni szabadidődben. Olyan dolgok amik velem kapcsolatosak voltak, hogy milyen volt a napom, vagy hogy mit szeretek csinálni szabadidőmben. Nem untathatom tovább ezt a csodálatos embert - aki előtt még itt van az egész élet - az én nyomorult helyzetemmel. Nekem nincs életem, nekem csak egy szörnyű helyzetem van amitől végleg megszeretnék már szabadulni. Bárcsak ne jöttek volna arra. Bárcsak tovább kínoztak volna. Bárcsak vége lenne már ennek. Ez így nem mehet tovább, cselekednem kell.
Menj el, kérlek. - véstem egy teljesen üres lap közepére apró betűkkel. Nem tudom, talán azt reméltem ha kis betűkkel írok, majd nem fogja észre venni és marad, hogy boldoggá tegye a helyzetem. Hitetlenkedve kikapta kezemből a füzetet majd többször átfuttatta gyönyörű smaragd szemeit az apró íráson.
-Mi? - akadt ki. - Mi a frász ütött beléd Elizabeth? Valami rosszat mondtam? Ne haragudj én.. - hevesen rázni kezdtem a fejem, nem az ő hibája. Miért hibáztatja folyton mindenért magát? - Akkor mi történt? - nem értette miért teszem amit teszek, én sem értettem, de így láttam helyesnek. Nem válaszoltam, felálltam az ágyról, majd a ajtóhoz sétáltam és kitártam. Vártam, vártam hátha veszi a célzást. Lépteit nagyobbakra fogva közelített felém, mígnem a fal és teste közé préselt engem. - Miért teszed ezt? - suttogta fülembe. Meleg leheletétől borzongás járta át testem. - Miért taszítod el magadtól a külvilágot? - szólásra nyitottam a szám, majd hirtelen ledermedtem. Baleset óta talán ez az első, hogy ugyan csak majdnem, de beszédre szántam el magam. És ezt is Ő váltotta ki belőlem. - Beszélj Lizzie! Kérlek! - mélyesztette könyörgő smaragd zöld szemeit az én kétségbeesetten csillogó szemeimbe. - Hallani szeretném a hangod! - simította egyik kezét arcomra, míg másikat csípőmön pihentette. - Bárcsak tudnám mi kavarog a fejedben. - közelsége teljesen összezavart. Vágytam rá. Vágytam közelségére, de képtelen voltam rá. Egyszerűen túl sok mindenen mentem már keresztül, nem hagyhatom, hogy beleszeressek - még jobban - nem bírnék ki több fájdalmat. Kinek kell egy olyan lány mint én? Lehet, hogy most valami kihívást tapasztal bennem és a szótlanságomban, de ez hamarosan elmúlik nála. Én viszont beleszeretek. Nem leszek képes még egy embert elveszíteni. Azt hiszem ez a válasz nem rég feltett kérdésére. Igen, eltaszítom magamtól a külvilágot, az embereket. Nem engedhetek senkit se magamhoz közel, mert vagy csalódást okozok neki, vagy nem bírnám ki elvesztését.
Kibontakoztam fogságából, majd ismét az ajtóhoz álltam.
-Nem megyek el. - ült le halál nyugodtan az ágyamra. Mi az hogy nem megy el? Itt én vagyok az aki dönt, hogy ki maradhat a szobámban, és ki nem. Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Emlékeztetlek, hogy rám vagy bízva. - mosolyodott el pimaszul. Az előbbi kétségbeesetten könyörgő s gyengéd Harry-nek hűlt helye maradt. De igaza van, sajnos. El is felejtettem, hogy nagymamám néhány napja Harry-re bízott ugyanis ő elutazott néhány barátnőjével. Nem hibáztatom érte, hiszen mindig is imádott utazgatni, ám mikor én idekerültem hozzá ez a vágya alábbhagyott.
.:: Harry szemszöge ::.
Nem értettem Lizzie-nek ezt a hirtelen jött kirohanását. Teljesen összezavar, de valahogyan ez vonzott benne a legjobban. A zavartság. Tudom, hogy egyszer megfog szólalni, beszélni fog hozzám. Szeretném ha a vele történteket szavakba öntve gyönyörű hangját hallattatva meséli el nekem. Eszméletlen édes volt ahogy dühösen dobbantott egyet lábával, majd az ágyhoz trappolva lehuppant mellém. Nem bírtam tovább felnevettem duzzogásán.
-Hihetetlen, hogy milyen gyerekes vagy! - vigyorogtam rá, válasza csupán egy vállrántás volt, mint általában. Mikor először láttam nem gondoltam volna, hogy ennyire megfog majd a személyisége. Látom, hogy mennyire szenved, de teljesen más mint mikor először találkoztunk. Mikor előbukkant a nagy költöztető kocsi mögül egy összetört félénk magányos lányt láttam meg. Ám Ő ennél sokkal több. És én megszeretném ismerni Őt. Minden apró kis gesztusát, mozzanatát ismerni szeretném. Még egy lány nem fogott meg annyira mint Elizabeth. És nem adja könnyen magát, amit én nem csupán egy kihívásként fogok fel. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű neki közel engedni magához új embereket, de én ezért sem fogom annyiban hagyni. Éreztetni fogom vele, hogy igenis megkedveltem, és tudom, hogy Ő is engem. Ez ellen nem tud mit tenni, nem taszíthat el magától.
-Mihez lenne kedved, mit csináljunk? - kérdeztem, mintha az, hogy pár perce még távozásra kényszerített - vagyis próbált - meg sem történt volna. Dühös, összeszűkített szemekkel fordult felém, amitől ismét rám tört a nevetés, aminek köszönhetően egy párna landolt az arcomba. Hitetlenkedve fordultam Lizzie felé. - Te megütöttél? - kérdeztem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg arcán. - Igen? - húzogattam szemöldököm. - Rendben Lizzie! Ha harc, hát legyen harc! - mondtam, majd néhány párnát magamhoz ragadva felpattantam az ágyról, s felkészültem az apró lány támadására, aki időközben követte a példámat, párnákat szorongatva kacagott. Hangulata úgy változott egyik percről a másikra, mintha kicserélték volna és egy teljesen más személy püfölt volna párnákkal, mint aki az előbb próbált elküldeni. Egy váratlan pillanatban elé ugrottam s derekát megragadva az ágyra helyeztem, majd óvatosan elhelyezkedtem felette, ügyelve a gyógyulóban lévő sebeire, és csiklandozni kezdtem, ott ahol értem. Önfeledt kacaja betöltötte az egész szobát, engem pedig melegséggel töltött el, hogy hallhatom édes hangját.
-Khmm. Styles, fogd vissza magad! - hallottam hátam mögül egy szórakozott hangot. Abba hagytam a lány csikizését kinek arca most vöröslött akárcsak egy paradicsom. Mit sem törődve Louis és valószínűleg barátnője érkezésével, közel hajoltam hozzá és fülébe suttogtam. - Majd később folytatjuk. Nem mellesleg, jól áll ez a szín. - vigyorodtam el pimaszul, minek köszönhetően még vörösebb lett, már ha az lehetséges. lemásztam róla, majd mosolyomat szórakozott vigyoromat magamon hagyva fordultam a vendégek felé.
-Mit kerestek itt? - értetlenkedtem. Hiszen Elizabeth-ék házában vagyunk. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? És hogy jutottatok be?
-Egyszerű, az elmúlt pár napban ha szántál is ránk néhány percet, és nem itt voltál akkor be nem állt a szád. Lizzie így, Lizzie úgy.. Kezdek aggódni érted Styles! - próbált kellemetlen helyzetbe hozni Louis. - Ja és nem volt bezárva a bejárati ajtó. - kacsintott rám. Erre a kijelentésre Lizzie teste megfeszült, és szinte láttam, ahogyan kattogni kezd az agya, és mi lett volna ha történeteket gyárt magában.
-Lizzie! - szólítottam, de kerülte tekintetem. Teljesen bepánikolt. - Lizzie, figyelj rám! Nincs semmi, baj..
-Azt hiszem mi most megyünk, nem akartunk felzaklatni kislány, tényleg. - mondta Louis, majd kapott egy fél mosolyt Lizzie-től, intettek és már mentek is. Amint kiléptek a szobából, Lizzie mintha megkergült volna, kapkodta fel a párnákat a földről és a helyükre dobálta őket.
-Oké. Most mi bajod van? - láttam rajta, hogy kitörni készül, mégis magában tartott mindent, és fortyogott tovább szótlanul. - Ne legyen már ennyire üldözési mániád! - kiáltottam rá, mire összerezzent. Nem így szándékoztam hozzá szólni, de egyszerűn nem bírtam magammal. Nem rá voltam mérges, egyszerűen ilyen a természetem. Tudom, szörnyű tulajdonság, de nem tudom megtartani az önkontrollom. - Ne haragudj nem úgy értettem.. - néztem könnyekkel teli szemeibe. Az ajtóra mutatva tudatosította bennem, hogy most már tényleg ideje lenne távoznom, bármennyire is maradni szerettem volna vele.
.:: Elizabeth szemszöge ::.
Néztem, ahogy lassan az ajtó felé botorkál, majd azt maga után becsukva végleg távozik. Sós meleg folyadék marta a szemeimet, melyek megállíthatatlanul folytak onnan. Szóval túlzottan üldözési mániás vagyok?! Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de nem rá. Magamra amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Amiért képes vagyok egy ilyen csodálatos embert eltaszítani magamtól. Amiért nem bízok meg bennük, benne. Nem tudok megnyílni neki. Magamat és pokolnak nevezhető helyzetemet ócsárolva szenderültem mély, nyugtalan álomba.
És persze most jön az, hogy akkor miért vágtam bele ebbe az egészbe?! Szeretek írni. Egyszerűen megnyugtat, ilyenkor öntöm ki az érzéseimet egy lapra. Persze nyilván ez egy kitalált történet, de minden kitalált történetben van valami valóság alap. Legalábbis az én történetemben van. És lehet, hogy az egy nagyon apró dolog, de bele van építve a történetbe.
Nos, nem is rabolom tovább az időtöket. Remélem néhány rendszeres olvasó kitartott és bízott abban, hogy fog még új részeket olvasni a blogon. Illetve azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, és megosztjátok véleményeteket velem kommentben.
Jó olvasást, szeretlek titeket! Lili xx
"Húzom magamhoz,
lököm el magamtól."
Lassan egy hete, hogy Harry hazahozott az Amandával való csúnya találkozásunk után. Nagymamám úgy tudja, béna voltam - mily meglepő - a könyvtár lépcsőjén megbotlottam és szerencsétlenségemre le is gurultam a lépcsőfokokon. Harry éppen arra járt és mivel ő roppant udvarias feltétlen haza kellett hoznia. Persze milyen romantikus történet lenne, ha valójába így történt volna. De nem így volt. A sérüléseim lassan, de gyógyulni kezdtek. A sebek amelyek fizikailag értek. Ám az hogy lelkileg mit éltem át azt senkinek nem kívánnám. Akárhányszor ki kellett lépnem a ház ajtaján szörnyű érzés fogott el. És ez az érzés nem csillapodott, mindig bennem volt. Nyíltan kijelenthetem, hogy féltem. Féltem Amandától. Féltem a barátjától. Féltem, hogy bármikor újra elkaphatnak, és akkor már nem lesz akkora mákom, hogy valaki rám találjon.
Styles nagyon kitartó a hét minden napját velem töltötte és próbált jobb kedvre deríteni. Nem értettem a srácot, hiszen mit akarhat egy olyan lánytól mint én? Egy olyan lánytól akinek nincs családja, nem jár iskolába, nincsenek barátai, nincs élete, nem beszél, egy senki. Mert igen, egy senki vagyok. Nem érdemlem meg, hogy bárki is az idejét rám pazarolja.
-Lizzie! - lendült egy hatalmas kéz arcom előtt, ezzel tudatosítva, hogy ismét elmerengtem. Észre sem vettem a srác érkezését. - Min gondolkodsz? - fürkészte mosolyogva arcom. Nem min, kin. Egy egyszerű vállrándítással lezártnak tekintetem a témát. - Hogy vagy? - váltott komolyabb hangnemre. A hét minden egyes napjának minden egyes órájában feltette nekem ezt a kérdést. Nem mondom, hogy nem esik jól a törődése, mert akkor hazudnék, egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy egy fiútól ennyi figyelmet kapok. Ahogyan arcomat fürkészte, egyszerre járta át testemet a melegség és a borzongás. Furcsa dolgokat váltott ki belőlem, pusztán ahogyan a nevemet kiejtette formás ajkain. Ahogyan aggodalmaskodva körbe ugrált, minden mozdulatomra figyelve, ahogyan vigyázott rám. Nem az idióta favicceivel vidította fel napjaimat, nem, egyszer sem. Mikor reggelente megláttam, hogy nyílik a szobám ajtaja és pillanatokon belül egy göndör hajzuhatag jelent meg jó reggelt-et kívánva, az maga volt a csoda. Számomra a puszta jelenléte volt a vidámság meggyötört napjaimban. De nem tehetem ezt. Nem lehetek önző. - Lizzie, minden rendben? - hangjától, mint általában mindig mikor hallom, most is kirázott a hideg. Libabőrös karomra simítottam kezem, majd az asztalomhoz léptem, íróeszközt kerestem, amit gyorsan meg is találtam, majd a Harry-től kapott jegyzetfüzetet vettem a kezembe.Szemeimet végig futtattam a sorokon, melyeket a hét folyamán neki írtam. Csupa felesleges dolgok voltak leírva füzetbe, mint például, milyen napod volt, vagy mit szeretsz csinálni szabadidődben. Olyan dolgok amik velem kapcsolatosak voltak, hogy milyen volt a napom, vagy hogy mit szeretek csinálni szabadidőmben. Nem untathatom tovább ezt a csodálatos embert - aki előtt még itt van az egész élet - az én nyomorult helyzetemmel. Nekem nincs életem, nekem csak egy szörnyű helyzetem van amitől végleg megszeretnék már szabadulni. Bárcsak ne jöttek volna arra. Bárcsak tovább kínoztak volna. Bárcsak vége lenne már ennek. Ez így nem mehet tovább, cselekednem kell.
Menj el, kérlek. - véstem egy teljesen üres lap közepére apró betűkkel. Nem tudom, talán azt reméltem ha kis betűkkel írok, majd nem fogja észre venni és marad, hogy boldoggá tegye a helyzetem. Hitetlenkedve kikapta kezemből a füzetet majd többször átfuttatta gyönyörű smaragd szemeit az apró íráson.
-Mi? - akadt ki. - Mi a frász ütött beléd Elizabeth? Valami rosszat mondtam? Ne haragudj én.. - hevesen rázni kezdtem a fejem, nem az ő hibája. Miért hibáztatja folyton mindenért magát? - Akkor mi történt? - nem értette miért teszem amit teszek, én sem értettem, de így láttam helyesnek. Nem válaszoltam, felálltam az ágyról, majd a ajtóhoz sétáltam és kitártam. Vártam, vártam hátha veszi a célzást. Lépteit nagyobbakra fogva közelített felém, mígnem a fal és teste közé préselt engem. - Miért teszed ezt? - suttogta fülembe. Meleg leheletétől borzongás járta át testem. - Miért taszítod el magadtól a külvilágot? - szólásra nyitottam a szám, majd hirtelen ledermedtem. Baleset óta talán ez az első, hogy ugyan csak majdnem, de beszédre szántam el magam. És ezt is Ő váltotta ki belőlem. - Beszélj Lizzie! Kérlek! - mélyesztette könyörgő smaragd zöld szemeit az én kétségbeesetten csillogó szemeimbe. - Hallani szeretném a hangod! - simította egyik kezét arcomra, míg másikat csípőmön pihentette. - Bárcsak tudnám mi kavarog a fejedben. - közelsége teljesen összezavart. Vágytam rá. Vágytam közelségére, de képtelen voltam rá. Egyszerűen túl sok mindenen mentem már keresztül, nem hagyhatom, hogy beleszeressek - még jobban - nem bírnék ki több fájdalmat. Kinek kell egy olyan lány mint én? Lehet, hogy most valami kihívást tapasztal bennem és a szótlanságomban, de ez hamarosan elmúlik nála. Én viszont beleszeretek. Nem leszek képes még egy embert elveszíteni. Azt hiszem ez a válasz nem rég feltett kérdésére. Igen, eltaszítom magamtól a külvilágot, az embereket. Nem engedhetek senkit se magamhoz közel, mert vagy csalódást okozok neki, vagy nem bírnám ki elvesztését.
Kibontakoztam fogságából, majd ismét az ajtóhoz álltam.
-Nem megyek el. - ült le halál nyugodtan az ágyamra. Mi az hogy nem megy el? Itt én vagyok az aki dönt, hogy ki maradhat a szobámban, és ki nem. Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Emlékeztetlek, hogy rám vagy bízva. - mosolyodott el pimaszul. Az előbbi kétségbeesetten könyörgő s gyengéd Harry-nek hűlt helye maradt. De igaza van, sajnos. El is felejtettem, hogy nagymamám néhány napja Harry-re bízott ugyanis ő elutazott néhány barátnőjével. Nem hibáztatom érte, hiszen mindig is imádott utazgatni, ám mikor én idekerültem hozzá ez a vágya alábbhagyott.
.:: Harry szemszöge ::.
Nem értettem Lizzie-nek ezt a hirtelen jött kirohanását. Teljesen összezavar, de valahogyan ez vonzott benne a legjobban. A zavartság. Tudom, hogy egyszer megfog szólalni, beszélni fog hozzám. Szeretném ha a vele történteket szavakba öntve gyönyörű hangját hallattatva meséli el nekem. Eszméletlen édes volt ahogy dühösen dobbantott egyet lábával, majd az ágyhoz trappolva lehuppant mellém. Nem bírtam tovább felnevettem duzzogásán.
-Hihetetlen, hogy milyen gyerekes vagy! - vigyorogtam rá, válasza csupán egy vállrántás volt, mint általában. Mikor először láttam nem gondoltam volna, hogy ennyire megfog majd a személyisége. Látom, hogy mennyire szenved, de teljesen más mint mikor először találkoztunk. Mikor előbukkant a nagy költöztető kocsi mögül egy összetört félénk magányos lányt láttam meg. Ám Ő ennél sokkal több. És én megszeretném ismerni Őt. Minden apró kis gesztusát, mozzanatát ismerni szeretném. Még egy lány nem fogott meg annyira mint Elizabeth. És nem adja könnyen magát, amit én nem csupán egy kihívásként fogok fel. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű neki közel engedni magához új embereket, de én ezért sem fogom annyiban hagyni. Éreztetni fogom vele, hogy igenis megkedveltem, és tudom, hogy Ő is engem. Ez ellen nem tud mit tenni, nem taszíthat el magától.
-Mihez lenne kedved, mit csináljunk? - kérdeztem, mintha az, hogy pár perce még távozásra kényszerített - vagyis próbált - meg sem történt volna. Dühös, összeszűkített szemekkel fordult felém, amitől ismét rám tört a nevetés, aminek köszönhetően egy párna landolt az arcomba. Hitetlenkedve fordultam Lizzie felé. - Te megütöttél? - kérdeztem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg arcán. - Igen? - húzogattam szemöldököm. - Rendben Lizzie! Ha harc, hát legyen harc! - mondtam, majd néhány párnát magamhoz ragadva felpattantam az ágyról, s felkészültem az apró lány támadására, aki időközben követte a példámat, párnákat szorongatva kacagott. Hangulata úgy változott egyik percről a másikra, mintha kicserélték volna és egy teljesen más személy püfölt volna párnákkal, mint aki az előbb próbált elküldeni. Egy váratlan pillanatban elé ugrottam s derekát megragadva az ágyra helyeztem, majd óvatosan elhelyezkedtem felette, ügyelve a gyógyulóban lévő sebeire, és csiklandozni kezdtem, ott ahol értem. Önfeledt kacaja betöltötte az egész szobát, engem pedig melegséggel töltött el, hogy hallhatom édes hangját.
-Khmm. Styles, fogd vissza magad! - hallottam hátam mögül egy szórakozott hangot. Abba hagytam a lány csikizését kinek arca most vöröslött akárcsak egy paradicsom. Mit sem törődve Louis és valószínűleg barátnője érkezésével, közel hajoltam hozzá és fülébe suttogtam. - Majd később folytatjuk. Nem mellesleg, jól áll ez a szín. - vigyorodtam el pimaszul, minek köszönhetően még vörösebb lett, már ha az lehetséges. lemásztam róla, majd mosolyomat szórakozott vigyoromat magamon hagyva fordultam a vendégek felé.
-Mit kerestek itt? - értetlenkedtem. Hiszen Elizabeth-ék házában vagyunk. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? És hogy jutottatok be?
-Egyszerű, az elmúlt pár napban ha szántál is ránk néhány percet, és nem itt voltál akkor be nem állt a szád. Lizzie így, Lizzie úgy.. Kezdek aggódni érted Styles! - próbált kellemetlen helyzetbe hozni Louis. - Ja és nem volt bezárva a bejárati ajtó. - kacsintott rám. Erre a kijelentésre Lizzie teste megfeszült, és szinte láttam, ahogyan kattogni kezd az agya, és mi lett volna ha történeteket gyárt magában.
-Lizzie! - szólítottam, de kerülte tekintetem. Teljesen bepánikolt. - Lizzie, figyelj rám! Nincs semmi, baj..
-Azt hiszem mi most megyünk, nem akartunk felzaklatni kislány, tényleg. - mondta Louis, majd kapott egy fél mosolyt Lizzie-től, intettek és már mentek is. Amint kiléptek a szobából, Lizzie mintha megkergült volna, kapkodta fel a párnákat a földről és a helyükre dobálta őket.
-Oké. Most mi bajod van? - láttam rajta, hogy kitörni készül, mégis magában tartott mindent, és fortyogott tovább szótlanul. - Ne legyen már ennyire üldözési mániád! - kiáltottam rá, mire összerezzent. Nem így szándékoztam hozzá szólni, de egyszerűn nem bírtam magammal. Nem rá voltam mérges, egyszerűen ilyen a természetem. Tudom, szörnyű tulajdonság, de nem tudom megtartani az önkontrollom. - Ne haragudj nem úgy értettem.. - néztem könnyekkel teli szemeibe. Az ajtóra mutatva tudatosította bennem, hogy most már tényleg ideje lenne távoznom, bármennyire is maradni szerettem volna vele.
.:: Elizabeth szemszöge ::.
Néztem, ahogy lassan az ajtó felé botorkál, majd azt maga után becsukva végleg távozik. Sós meleg folyadék marta a szemeimet, melyek megállíthatatlanul folytak onnan. Szóval túlzottan üldözési mániás vagyok?! Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de nem rá. Magamra amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Amiért képes vagyok egy ilyen csodálatos embert eltaszítani magamtól. Amiért nem bízok meg bennük, benne. Nem tudok megnyílni neki. Magamat és pokolnak nevezhető helyzetemet ócsárolva szenderültem mély, nyugtalan álomba.
2015. augusztus 14., péntek
#1. Díjam
Nagyon szépen köszönöm Orsinak (~Bethany-nek) első díjamat!
SZABÁLYOK
Írj 11 dolgot magadról!
Válaszolj a jelölő 11 kérdésére!
Írj 11 kérdést!
Küldd 11 embernek!
11 dolog rólam:
1. Három testvérem van.
2. 15 éves vagyok, most megyek középiskolába.
3. Imádok írni/olvasni.
4. Körülbelül 2-2 és fél éve kezdtem el írni, de csak most mertem publikálni.
5. Van még pár ötletem, ha ezzel a bloggal sikerrel járok, talán nyitok többet is.
6. Közgazdaság szakra fogok járni középiskolában.
7. Lassan 3 éve, hogy Directioner vagyok.
8. Hajam természetes színe sötét szőke. Most színezővel van befestve, kicsit világosabb az eredetinél.
9. Szürkés-kék színű a szemem.
10. Koromhoz képest alacsony vagyok, 154 cm.
11.Nagyon hálás vagyok a feliratkozóknak! Szeretem az olvasóimat!
11 kérdés:
1.Mi kedvenc színed? - Fekete-fehér
2.Mikor kezdtél el blogolni? - Alig egy hónapja.
3.Hány blogod van? - Jelenleg, csak ez az egy.
4.Melyik a kedvenc blogod? - Summer 09', After, Rosszat Akarom, és még sok más.
5.Olvasod valamelyik blogom? - Change Your Life, imádom.
6.Kedvenc bandád? - One Direction, Nirvana, Ramones
7.Mennyire tartod magad jó bloggernek? - Ezt a kérdést inkább az olvasóimra bíznám.
8.Kedvenc országod? - Nincs kimondott kedvencem.
9.Kivel találkoznál legszívesebben? - One Direction. Egy álmom válna valóra, ha csak megölelhetném őket.
10.Milyen koncertre mennél el ha tehetnéd? - One Direction
11.Ki a kedvenc hírességed? - Sok van, nem tudnám felsorolni.
11 Kérdésem:
1. Milyen blogokat olvasol szívesen?
2. Ki a kedvenc blog íród?
3. Melyik a kedvenc blogod?
4. Mennyire tartod magad jó bloggernek?
5. Mi a célod az életben?
6. Mikor kezdtél el blogolni?
7. Mi a véleményed a blogomról?
8. Mennyi idősen kezdtél el írni?
9. Melyik a kedvenc filmed?
10. Melyik a kedvenc számod?
11. Mi a hobbid?
Akiknek küldöm:
Half A Heart
Everything happens for a reason
One Last Time
Te vagy a végzetem
...
2015. augusztus 11., kedd
6. rész
Sziasztok! Nagy nehézségek árán, de itt van a 6. rész is! Ha tetszik írjatok kommentet és iratkozzatok fel! Jó olvasást!:) Lxx
(Az esetleges hibákért bocsánatot kell kérjek, előfordulhat, hiszen telefonon kellett megírjam a részt.)
-Louis! Oda nézz! - hallottam meg egy lány rémült hangját, majd azt, ahogy sietős léptekkel közeledtek.
-Jó ég! Ő Harry szomszédja, nem? - beszélt a fiú is. Ezek alapján szinte azonnal felismertem őket. Eleanor és Louis, Styles-nak a "néha kicsit hülye" haverjai.
-Ohh Louis, ugye nem halott? - nyögte Eleanor remegő hangon. Ekkor egy kezet éreztem meg csuklómon, amit tapogatni kezdet. Miután megtalálta amit keresett, hangos sóhaj szakadt fel belőle. Megkönnyebbült sóhaj. Nem vagyok halott.
-Életben van. - mondta Louis. - Kórházba kellene vinnünk. - folytatta. Nem akartam, hogy kórházba vigyenek, de szemeimet még nem volt erőm kinyitni. - Biztosan át van fagyva, hiszen csak egy pulóverban van. Télen ki a fene mászkál egyetlen pulcsiban? - hallottam hangján, hogy ideges.
-Értesítenünk kéne a családját! Biztosan aggódnak érte! - családom említésére szívem összeszorult. Szemeimet lassan, nagy nehezen kinyitom, és felpillantok az előttem guggoló lányra.
-Elizabeth! - kiált fel megkönnyebbülten. - Mi történ veled, kicsi lány? - simít végig karomon. Kedves szavain meglepődtem, úgy ahogy segítő készségükön is.
-Felhívom Harry-t, hogy szóljon a családjának! - tájékoztatta Louis Eleanort tervéről, majd már csak azt hallottam, hogy telefonál. -Harry, baj van!…Ne keresd, megtaláltuk!…Hát csak sétálgattunk El-el és itt feküdt félig holtan…Most tért magához…Nem tudom…Oké…Siess! - bontotta a vonalat. Nem sok dolog maradt meg bennem a telefon beszélgetésből, csak ami kíváncsivá tett. Ne keresd. Harry miért keresett? Mi az hogy félig holtan találtak rám? Mi történt? Zavaros gondolataimat Eleanor szakította meg mikor kezét felém nyújtva felsegített a földről, majd leültetett egy közelben lévő padra. Kabátját, mely eddig rajta pihent, rám terítette, sapkáját a fejemre húzta, míg sálját óvatosan a nyakamba tekerte. Mindeddig fel sem tűnt mennyire fázom valójában.
-Tessék, ezt vedd fel! - adta oda Louis az ő kabátját barátnőjének, majd egy puszit nyomott arcára.
-Elizabeth, mi történt veled? - kérdezte Louis kedvesen, leülve mellém a padra. Másik oldalamon Eleanor foglalt helyet, aki nyugtatóan a karomat kezdte simogatni. Miért nem ilyen kedvesnek ismertem meg őket? Louis kérdésén elgondolkodva meredtem magam elé, míg nem a távolból egy magas alak jelent meg. Harry volt az. Rakoncátlan fürtjei egy sapka alá voltak rejtve, de néhány tincs még így is kikandikált oldalt, ami egy halvány mosolyt csalt arcomra. Amint észre vett minket lépteit még gyorsabbra fogta. Nem tudom mi késztetett a következő cselekedetemre, mikor felpattantam a padról és karjaiba vetettem magam, melyeket pillanatnyi lepettsége után szorosan körém fonta. Nem érdekelt, hogy szinte mindenem fájt, jól esett közelsége.
-Oh Lizzie! Mi a fene történt veled? - tolt el egy kicsit magától, hogy jobban szem ügyre vehesse sérülésekkel teli arcomat. Ekkor elszakad az a bizonyos cérna, és sírni kezdtem.
-Gyere hazaviszlek. - fogta meg a kezem, majd haverjaival a nyomunkban elindultunk. Parkból kiérve egy hatalmas fekete autóhoz vezetett. Az anyósülés felőli ajtót kitárta előttem, majd várta, hogy beszálljak. Egyik lábam beemeltem, majd kicsit megdőlve próbáltam beülni, ami rossz ötletnek bizonyult, ugyanis oldalam égető fájdalom kíséretében lüktetni kezdett. Felszisszentettem, majd szememből csordogáló könnyeimet törölgetve lábamat újra másik mellé helyeztem.
-Gyere, majd én segítek! - mondta Harry, majd hirtelen egyik kezét lábaim hajlatánál éreztem meg, míg másikat a hátam közepénél, majd végül felkapott és beültetett az ülésre. A baleset óta talán most ülök először autóban, de a fájdalom, ami átjárta egész testem nem hagyta, hogy ezzel törődjek. Összeszorított szemmel és megfeszült testtel vártam, hogy végre otthon lehessek. Ám mikor Harry a saját házának a garázsába behajtott, úgy gondoltam erre még várnom kell. Értetlen tekintettel néztem rá, de ő mit sem törődve kíváncsiságomon kiszállta az autóból, majd felém vette az irányt és kirántotta az ajtót. Idegesnek tűnt, de ennek ellenére óvatosan, mintha egy porcelán baba lennék, kiemelt az ülésről, és a lakásában lévő kanapéig le sem rakott. Eleanor és Louis csendben követtek minket.
-Vedd le a felsőd. - utasított megfeszült állal Harry. Ijedten néztem rá, nem értettem miért kéne ezt tennem. - Lizzie! - szólt rám. Ekkor Eleanor Harry mellé lépett, majd valamit mondott neki. Kábultságom miatt nem értettem miről beszéltek.
-Harry nyugodj le! - szállt vitába Louis is.
-Nyugodjak le? Megmozdulni nem tud! - üvöltötte. - Elizabeth vedd le a kibaszott felsődet! - kiabált egyre vörösödő fejjel. Durva szavai hallatán ismét könnyek kezdték szúrni szemeimet. Amint ez neki is feltűnt tekintete ellágyult. - Ne haragudj! - temette arcát tenyereibe. - Csak tudni akarom mi történt veled.
-Gyere, kislány. - segített fel a kanapéról Eleanor, majd egy ajtóhoz vezetett, amit miután kinyitott egy fürdőszoba tárult elém. - Segítek! - fogta meg a felsőm alját, miután az ajtót becsapta maga után. Időm sem volt felmérni a helyzetet mire is készül, inkább hagytam magam. Sodródtam az árral. Eleanor miután megszabadított a pulóveremtől, majd bő pólómtól is, kezét szája elé kapva próbált elfojtani egy sikolyt, elég kis sikerrel. Testem szinte minden egyes szegletét sötét foltok borították. Kék, zöld, lila és a fekete kevert árnyalata. A látványtól torkomban gombóc keletkezett és már nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet. Ekkor az ajtó kicsapódott és Harry ideges tekintetével találtam szembe magam, melyet a testemen futtatott végig nem egyszer. Ajkai enyhén szétnyíltak egymástól, és úgy kémlelt tovább, ami zavarba ejtő volt. Tisztában vagyok azzal, hogy csupán a sérülések látványa váltotta ezt ki belőle. Pillanatnyi kábulata után ismét arcomat figyelte, majd tekintetét mélyen enyémbe vájta.
-Eleanor segíts neki felöltözni! Elvisszük a kórházba! - mondta mindezt a szemembe nézve. Kétségbeesetten ráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt kórházba menni, épp elég időt töltöttem én már ott életem során. - Nézz már tükörbe Elizabeth! Mi van ha eltört egy bordád? - mutogatott az immár feldagadt feketés lila területekre a bordáim mentén. Pólómat magamra kapva és erős fájdalmaimat egy pillanatra félrerakva, kicsörtettem Harry mellett az ajtón, majd az első papírt és tollat a kezembe kapva, körmölni kezdtem.
Nem kell kórházba mennem. Jól vagyok. Épp elég időt töltöttem azon a szörnyű helyen, kérlek ne akard, hogy újra oda kerüljek! - írtam mondanivalómat a papírkára, majd Styles kezébe nyomtam. Dühös voltam. Nem értettem miért érdekli ennyire az állapotom. Megelégedtem volna annyival is, hogy kirak a házunk előtt és hazamegy. Nem értem mi ez a nagy felhajtás.
-Oké. - fújta ki hosszú idő után a bent tartott levegőt. - De azt még szeretném tudni, mi történt veled. - mondta nyugodtabb hangnemben, majd a papírt visszaadta nekem. Történtekre visszaemlékezve bambultam magam elé. Amanda tényleg az ötödikben történtekért vert, majdnem halálra? Mert nem szeretett belé Aaron, a francia srác? Vagy mert engem megölelt őt pedig semmibe vette? Amanda féltékenység miatt vert volna meg? De hisz ez abszurd. Nekem soha nem volt barátom, még csak esélyem se. Persze vele ellentétben. Érte már ötödikben bomlottak az idősebbnél idősebb fiúk.
-Lizzie.. - hallottam meg Harry lágy hangját. Valószínűleg teljesen lenyugodhatott hiszen újra becézni kezdett. Istenem szörnyű ez a becenév! Egyetlen szót a papírra írva visszaadtam neki. Megvertek.
-Mi?! - akadt ki. - De ki képes ilyenre? Hisz egy légynek sem tudnál ártani. - kiabált ismét. Kezemet övére tettem, mire tekintetét újra rám szegezte. Egy nagy sóhaj után felállt, majd kezeinket összekulcsolva, a kanapéról, melyre időközben leültem, óvatosan felhúzott. - Hazakísérlek. Nagymamád bizonyára már nagyon aggódik. - vezetett a kijárat felé. Nagymamám említésére félelem fogott el. Nem akartam, hogy így lásson, bár ez ellen már úgy sem tehettem semmit.
-Louis! Oda nézz! - hallottam meg egy lány rémült hangját, majd azt, ahogy sietős léptekkel közeledtek.
-Jó ég! Ő Harry szomszédja, nem? - beszélt a fiú is. Ezek alapján szinte azonnal felismertem őket. Eleanor és Louis, Styles-nak a "néha kicsit hülye" haverjai.
-Ohh Louis, ugye nem halott? - nyögte Eleanor remegő hangon. Ekkor egy kezet éreztem meg csuklómon, amit tapogatni kezdet. Miután megtalálta amit keresett, hangos sóhaj szakadt fel belőle. Megkönnyebbült sóhaj. Nem vagyok halott.
-Életben van. - mondta Louis. - Kórházba kellene vinnünk. - folytatta. Nem akartam, hogy kórházba vigyenek, de szemeimet még nem volt erőm kinyitni. - Biztosan át van fagyva, hiszen csak egy pulóverban van. Télen ki a fene mászkál egyetlen pulcsiban? - hallottam hangján, hogy ideges.
-Értesítenünk kéne a családját! Biztosan aggódnak érte! - családom említésére szívem összeszorult. Szemeimet lassan, nagy nehezen kinyitom, és felpillantok az előttem guggoló lányra.
-Elizabeth! - kiált fel megkönnyebbülten. - Mi történ veled, kicsi lány? - simít végig karomon. Kedves szavain meglepődtem, úgy ahogy segítő készségükön is.
-Felhívom Harry-t, hogy szóljon a családjának! - tájékoztatta Louis Eleanort tervéről, majd már csak azt hallottam, hogy telefonál. -Harry, baj van!…Ne keresd, megtaláltuk!…Hát csak sétálgattunk El-el és itt feküdt félig holtan…Most tért magához…Nem tudom…Oké…Siess! - bontotta a vonalat. Nem sok dolog maradt meg bennem a telefon beszélgetésből, csak ami kíváncsivá tett. Ne keresd. Harry miért keresett? Mi az hogy félig holtan találtak rám? Mi történt? Zavaros gondolataimat Eleanor szakította meg mikor kezét felém nyújtva felsegített a földről, majd leültetett egy közelben lévő padra. Kabátját, mely eddig rajta pihent, rám terítette, sapkáját a fejemre húzta, míg sálját óvatosan a nyakamba tekerte. Mindeddig fel sem tűnt mennyire fázom valójában.
-Tessék, ezt vedd fel! - adta oda Louis az ő kabátját barátnőjének, majd egy puszit nyomott arcára.
-Elizabeth, mi történt veled? - kérdezte Louis kedvesen, leülve mellém a padra. Másik oldalamon Eleanor foglalt helyet, aki nyugtatóan a karomat kezdte simogatni. Miért nem ilyen kedvesnek ismertem meg őket? Louis kérdésén elgondolkodva meredtem magam elé, míg nem a távolból egy magas alak jelent meg. Harry volt az. Rakoncátlan fürtjei egy sapka alá voltak rejtve, de néhány tincs még így is kikandikált oldalt, ami egy halvány mosolyt csalt arcomra. Amint észre vett minket lépteit még gyorsabbra fogta. Nem tudom mi késztetett a következő cselekedetemre, mikor felpattantam a padról és karjaiba vetettem magam, melyeket pillanatnyi lepettsége után szorosan körém fonta. Nem érdekelt, hogy szinte mindenem fájt, jól esett közelsége.
-Oh Lizzie! Mi a fene történt veled? - tolt el egy kicsit magától, hogy jobban szem ügyre vehesse sérülésekkel teli arcomat. Ekkor elszakad az a bizonyos cérna, és sírni kezdtem.
-Gyere hazaviszlek. - fogta meg a kezem, majd haverjaival a nyomunkban elindultunk. Parkból kiérve egy hatalmas fekete autóhoz vezetett. Az anyósülés felőli ajtót kitárta előttem, majd várta, hogy beszálljak. Egyik lábam beemeltem, majd kicsit megdőlve próbáltam beülni, ami rossz ötletnek bizonyult, ugyanis oldalam égető fájdalom kíséretében lüktetni kezdett. Felszisszentettem, majd szememből csordogáló könnyeimet törölgetve lábamat újra másik mellé helyeztem.
-Gyere, majd én segítek! - mondta Harry, majd hirtelen egyik kezét lábaim hajlatánál éreztem meg, míg másikat a hátam közepénél, majd végül felkapott és beültetett az ülésre. A baleset óta talán most ülök először autóban, de a fájdalom, ami átjárta egész testem nem hagyta, hogy ezzel törődjek. Összeszorított szemmel és megfeszült testtel vártam, hogy végre otthon lehessek. Ám mikor Harry a saját házának a garázsába behajtott, úgy gondoltam erre még várnom kell. Értetlen tekintettel néztem rá, de ő mit sem törődve kíváncsiságomon kiszállta az autóból, majd felém vette az irányt és kirántotta az ajtót. Idegesnek tűnt, de ennek ellenére óvatosan, mintha egy porcelán baba lennék, kiemelt az ülésről, és a lakásában lévő kanapéig le sem rakott. Eleanor és Louis csendben követtek minket.
-Vedd le a felsőd. - utasított megfeszült állal Harry. Ijedten néztem rá, nem értettem miért kéne ezt tennem. - Lizzie! - szólt rám. Ekkor Eleanor Harry mellé lépett, majd valamit mondott neki. Kábultságom miatt nem értettem miről beszéltek.
-Harry nyugodj le! - szállt vitába Louis is.
-Nyugodjak le? Megmozdulni nem tud! - üvöltötte. - Elizabeth vedd le a kibaszott felsődet! - kiabált egyre vörösödő fejjel. Durva szavai hallatán ismét könnyek kezdték szúrni szemeimet. Amint ez neki is feltűnt tekintete ellágyult. - Ne haragudj! - temette arcát tenyereibe. - Csak tudni akarom mi történt veled.
-Gyere, kislány. - segített fel a kanapéról Eleanor, majd egy ajtóhoz vezetett, amit miután kinyitott egy fürdőszoba tárult elém. - Segítek! - fogta meg a felsőm alját, miután az ajtót becsapta maga után. Időm sem volt felmérni a helyzetet mire is készül, inkább hagytam magam. Sodródtam az árral. Eleanor miután megszabadított a pulóveremtől, majd bő pólómtól is, kezét szája elé kapva próbált elfojtani egy sikolyt, elég kis sikerrel. Testem szinte minden egyes szegletét sötét foltok borították. Kék, zöld, lila és a fekete kevert árnyalata. A látványtól torkomban gombóc keletkezett és már nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet. Ekkor az ajtó kicsapódott és Harry ideges tekintetével találtam szembe magam, melyet a testemen futtatott végig nem egyszer. Ajkai enyhén szétnyíltak egymástól, és úgy kémlelt tovább, ami zavarba ejtő volt. Tisztában vagyok azzal, hogy csupán a sérülések látványa váltotta ezt ki belőle. Pillanatnyi kábulata után ismét arcomat figyelte, majd tekintetét mélyen enyémbe vájta.
-Eleanor segíts neki felöltözni! Elvisszük a kórházba! - mondta mindezt a szemembe nézve. Kétségbeesetten ráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt kórházba menni, épp elég időt töltöttem én már ott életem során. - Nézz már tükörbe Elizabeth! Mi van ha eltört egy bordád? - mutogatott az immár feldagadt feketés lila területekre a bordáim mentén. Pólómat magamra kapva és erős fájdalmaimat egy pillanatra félrerakva, kicsörtettem Harry mellett az ajtón, majd az első papírt és tollat a kezembe kapva, körmölni kezdtem.
Nem kell kórházba mennem. Jól vagyok. Épp elég időt töltöttem azon a szörnyű helyen, kérlek ne akard, hogy újra oda kerüljek! - írtam mondanivalómat a papírkára, majd Styles kezébe nyomtam. Dühös voltam. Nem értettem miért érdekli ennyire az állapotom. Megelégedtem volna annyival is, hogy kirak a házunk előtt és hazamegy. Nem értem mi ez a nagy felhajtás.
-Oké. - fújta ki hosszú idő után a bent tartott levegőt. - De azt még szeretném tudni, mi történt veled. - mondta nyugodtabb hangnemben, majd a papírt visszaadta nekem. Történtekre visszaemlékezve bambultam magam elé. Amanda tényleg az ötödikben történtekért vert, majdnem halálra? Mert nem szeretett belé Aaron, a francia srác? Vagy mert engem megölelt őt pedig semmibe vette? Amanda féltékenység miatt vert volna meg? De hisz ez abszurd. Nekem soha nem volt barátom, még csak esélyem se. Persze vele ellentétben. Érte már ötödikben bomlottak az idősebbnél idősebb fiúk.
-Lizzie.. - hallottam meg Harry lágy hangját. Valószínűleg teljesen lenyugodhatott hiszen újra becézni kezdett. Istenem szörnyű ez a becenév! Egyetlen szót a papírra írva visszaadtam neki. Megvertek.
-Mi?! - akadt ki. - De ki képes ilyenre? Hisz egy légynek sem tudnál ártani. - kiabált ismét. Kezemet övére tettem, mire tekintetét újra rám szegezte. Egy nagy sóhaj után felállt, majd kezeinket összekulcsolva, a kanapéról, melyre időközben leültem, óvatosan felhúzott. - Hazakísérlek. Nagymamád bizonyára már nagyon aggódik. - vezetett a kijárat felé. Nagymamám említésére félelem fogott el. Nem akartam, hogy így lásson, bár ez ellen már úgy sem tehettem semmit.
2015. augusztus 3., hétfő
BEJELENTÉS
Sziasztok!
A részek ezentúl HETENTE fognak érkezni, MINDEN SZOMBATON. Legalább is én ezt a határ időt adtam magamnak. Ez annyit takar, hogy ha van időm szombat előtt is hozok részt/részeket (egy héten akár többet), de a szombati nap ami a biztos!
Szeretném megköszönni a 10 feliratkozót és a kommenteket! Ez mind nagyon jól esik nekem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy vannak rendszeres olvasóim!
Esetleg aki szintén blogot ír, és benne lenne egy cserében, EHHEZ A BEJEGYZÉSHEZ KOMMENTBE linklelje a saját blogát, én pedig kirakom erre a blogra! (Persze ez nyilván attól, csere, hogy ti is kiraktok engem a saját blogotokra!)
Egy csöppet a történettel kapcsolatban: Nem tudom, hogy feltűnt-e (kétlem, mert még nemigen utaltam rá) de ebben a történetben nem létezik, nincs szó One Direction-ről. Persze egy idő után az összes srác feltűnik majd a történetben. Nem szerettem volna, ha One Direction-ös szerelmes sztori lett volna, hiszen abból már így is rengeteg van. De a fiúk személyisége (amit a banda alapján tudhattunk meg róluk) egyezni fog a történetben!
Szóval, egyenlőre azt hiszem csak ennyit szerettem volna veletek megosztani! Köszönöm, ha elolvastátok ezt, és várom kommentbe a blogokat!
Puszi, Lili xx
A részek ezentúl HETENTE fognak érkezni, MINDEN SZOMBATON. Legalább is én ezt a határ időt adtam magamnak. Ez annyit takar, hogy ha van időm szombat előtt is hozok részt/részeket (egy héten akár többet), de a szombati nap ami a biztos!
Szeretném megköszönni a 10 feliratkozót és a kommenteket! Ez mind nagyon jól esik nekem, és nagyon hálás vagyok érte, hogy vannak rendszeres olvasóim!
Esetleg aki szintén blogot ír, és benne lenne egy cserében, EHHEZ A BEJEGYZÉSHEZ KOMMENTBE linklelje a saját blogát, én pedig kirakom erre a blogra! (Persze ez nyilván attól, csere, hogy ti is kiraktok engem a saját blogotokra!)
Egy csöppet a történettel kapcsolatban: Nem tudom, hogy feltűnt-e (kétlem, mert még nemigen utaltam rá) de ebben a történetben nem létezik, nincs szó One Direction-ről. Persze egy idő után az összes srác feltűnik majd a történetben. Nem szerettem volna, ha One Direction-ös szerelmes sztori lett volna, hiszen abból már így is rengeteg van. De a fiúk személyisége (amit a banda alapján tudhattunk meg róluk) egyezni fog a történetben!
Szóval, egyenlőre azt hiszem csak ennyit szerettem volna veletek megosztani! Köszönöm, ha elolvastátok ezt, és várom kommentbe a blogokat!
Puszi, Lili xx
2015. augusztus 1., szombat
5. rész
Sziasztok!:) Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam az ígért részt!
Remélem tetszeni fog, és kapok néhány véleményt is róla kommentbe!:) Következő rész egy hét múlva (szombaton) várható!:) Jó olvasást! L xx
Házba visszaérve, ismét a konyhába vettem utamat, ahol nagymamám mosolygós arcával találtam szembe magam.
-Hát ezt meg kitől kaptad? - kérdezte a jegyzetfüzetre utalva. Fejemmel balra biccentettem, amerre drága új szomszédságunk lakik. - Mondtam, hogy rendes srác! - kuncogott magában, egy puszit nyomott fejem tetejére, majd távozott a konyhából. Úgy érzem, jót tettem ezzel a kis szalvétás akcióval, mert mintha kicserélték volna, úgy repesett az örömtől. Rég láttam már őt ilyennek.
A vacsorát befejezve, a piszkos edényeket a mosogatóhoz vittem, majd gyorsan elmosogattam. A fáradság mely eluralkodott rajtam, hamar tudtomra adta, hogy már csak egy forró zuhanyra és puha ágyam melegére van szükségem. Mindezeket gyorsan elvégezve dőltem be az ágyamba, ahol kicsit elgondolkodva a mai napon, vagyis Harry-n, mély álomba szenderültem.
-Eli! Eli ébresztő! - hallottam nagymamám szelíd hangját. Szemeimet lassan egymás után nyitottam ki. Először csak fél szemmel kémleltem nagymamámat, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban az ágyam mellett álldogál kinyitottam a másikat is. - Már az ebéd is készen van! - nevetett. - Nem hiszem el. Hogy tudsz ennyit aludni? - kacagott tovább, majd azzal a lendülettel távozott is szobámból. Nagy nehezen kikászálódtam puha ágyamból, majd éjjeli szekrényemen lévő órára vezettem tekintetem. 11:54. Belebújtam puha mamuszomba, majd gardróbomhoz csoszogtam, hogy kiválasszak mai napomhoz egy megfelelő szettet. Nem sokáig vacakoltam vele, egy fekete tapadós nadrágot, hozzá egy egyszerű pólót, majd egy vastag kötött pulcsit húztam magamra. Nem igazán voltam éhes ezért miután a fürdőben is elvégeztem szükséges teendőimet - fogat mostam, kifésültem a hajam - úgy döntöttem elmegyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. Földszintre leérve nagymamámat sehol sem találtam, így rögtön utamra indultam. Valószínűleg vásárolni ment.
Már vagy egy órája sétálgathattam gondolataimba merülve mikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.
-Nocsak, kit látnak szemeim! - hallottam hátam mögül a szörnyen ellenszenves hangot. Erőltetett nevetése ütötte meg a fülemet. -Elizabeth, hogy vagy? - folytatta, én pedig gyorsabb tempóra váltottam. - Dave.. - nyávogott, és ekkor valaki hátulról a hajamba kapaszkodva fordított meg. Cselekedetére szemem könnybe lábadt.
-Rohadtul rá figyelsz ha hozzád beszél, világos?! - üvöltötte arcomba a pasas akinek oldalán Amanda csüngött. Amanda White, velem egykorú, iskola legnépszerűbb lánya. Soha nem voltunk jóba.
-Mesélj valamit Elizabeth! Olyan régen találkoztunk! - mosolygott szempilláit rebegtetve. Tudja, hogy nem beszélek, most csupán szórakozni akar velem. Legszívesebben elszaladtam volna de srác aki vele volt, megrémisztett, így nem kockáztattam. - Mi van csajszi? - nevetett fel. - Ugyan ne legyél már ilyen! Mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - vihogott egyre hangosabban, mintha olyan vicces lett volna amit mondott. Ekkor egy pillantást vetett barátja felé, aki rögtön cselekedett.
-Válaszolj ha hozzád beszél! - kiáltott rám majd hatalmas tenyere csattant az arcomon. Égető fájdalom vette át keze helyét. Egy könnycsepp, amit már végképp nem tudtam visszatartani, végig folyt arcomon.
-Mi van csajszi? Fájt? - mosolygott. - Oh, remélem tisztában vagy vele, hogy ezt mind magadnak köszönheted! - váltott át arckifejezése hirtelen dühössé. Fogalmam sincs, hogy mit tettem, amiért ezt érdemlem. -Beszélgessünk egy kicsit! - rántott ezúttal ő egy hatalmasat a hajamon. Egy tincsbe kapaszkodva húzott el egy padig ahol gyomorszájon ütve lelökött rá. Kétrét görnyedve kapkodtam a levegőt. - Emlékszel Aaron-ra? Tudod, a francia cserediák ötödikben. - folytatta, mire minden világossá vált.
-Elizabeth! - kiáltott rám Sarah. Nem értettem mit szeretne tőlem hiszen az eltelt öt évemben, amit itt töltöttem közöttük, egyszer sem szóltak hozzám. Kedvenc könyvemet melyet éppen olvastam lassan becsuktam, majd feléjük vettem az irányt.
-Kapkodd már a lábaidat! - szólt rám Amanda. Rögtön rájöttem mit szeretnének tőlem mikor megpillantottam Amanda oldalán a megszeppent francia srácot. Ma utaznak haza, gondolom most búcsúznak tőlük - Te folyékonyan beszélsz franciául, igaz? - mosolygott le rám Amanda, ugyan is kis termetemnek köszönhetően egy fejjel minimum magasabb nálam.
-Hát..én..nem.. - dadogtam. Mikor belenéztem a srác szemeibe még a nevem is elfelejtettem. Gyönyörű tengerkék szemei csillogtak, ahogy a nap megvilágította őket.
-Ugyan, ne szerénykedj! - rántott maga mellé. - Csak annyit mondj meg neki, hogy szeretem, és beleegyezzek a távkapcsolatba is. - jelentette ki magabiztosan majd a fiú elé lökött.
-Ohh, hát..szia..izé. - beszéltem, rá sem nézve. Egy kezet éreztem meg a vállamon mire rápillantottam. Egy biztató mosolyt küldött felém, így egy nagy levegő után folytattam. - Szóval. Amanda azt szeretné veled közölni, hogy..hogy szeret téged, és neki megfelel a távkapcsolat is. - mondtam, mindezt franciául. Rémült tekintete láttán megnyugvás járta át megfeszült testem. Csak remélni mertem, hogy nem áll szándékába összeállni ilyen szörnyetegekkel, mint Amanda. - Szerintem fuss. - mondtam mosolyogva. Kijelentésemre felnevetett majd egy puszit adott az arcomra.
-Köszönöm Elizabeth! Nem sok mindenkivel beszéltem az itteniek közül, de legalább a búcsúzásnál összejött! - nevetett zavartan, tarkóját vakargatva. - Hát akkor szia! - mosolygott zavartságomon, majd megölelt. Végül a többi dühtől fortyogó lányt semmibe véve felszállt a buszra.
-Normális vagy? Mit mondtál neki? - kiáltott rám Amanda. - Nem azt mondtam, hogy flörtölj vele! - kiabált teljesen kikelve magából.
-Hogy tehetted meg ezt velem?! - tettetett műsírást. Ekkor Dave mellé lépve átkarolta a vállát és valamit a fülébe suttogott. - Elvetted tőlem őt! - nézett rám ismét szikrákat szóró szemmel. - Hogy tehetted ezt? - folytatta. Ekkor ökölbe szorított kézzel kezdett püfölni. Ütött ott ahol ért. És jelen esetben a fejem volt az amit a legkönnyebben elért. A hirtelen sokktól, amit jelenlétük váltott ki nem tudtam mi tévő legyek. A padról melyre lerángattak, gyorsan felpattantam majd futásnak eredtem. De mind hiába, ugyanis két üldözőm, utánam iramodott. Nem kellett sok, hogy utolérjenek, a fejemre kapott ütések miatt nem sokáig bírtam, így a szédülés és levegőhiány miatt lassítottam, végül megálltam.
-Azt hitted elfuthatsz? - lökött meg hátulról a férfi, melynek következtében arccal előre a földre estem. Nyöszörgések közepette próbáltam feltápászkodni, de annak, hogy sikerülni is fog semmi esélyét nem láttam.
-Szüleid is inkább a halált választották, mintsem téged felneveljenek! - rúgott oldalamba kiabálva Amanda. Szüleim említésére és a hirtelen jött fájdalmaktól, sírni kezdtem. - Gyerünk Elizabeth! - mért egyre nagyobb ütéseket bordáim közé. - Beszélj! Egy gyáva nyúl vagy! Egy senki! - üvöltötte két rúgás között. - Nem tudom, hogy Lucy, hogy bírt elviselni téged! - nevetett erőltetetten. - Tényleg, hogy van Lucy? - mosolyodott el gúnyosan. Nem bírtam tovább, sem lelkileg, sem pedig fizikailag. A földön összekuporodva hangosan zokogtam. - A halálba kergetted őt! - üvöltötte, majd egy következő ütés, melyet a fejemre kaptam, végleg elszívta minden bennem maradt energiát. Ekkor már feladtam. Nem volt erőm megmozdulni, nem volt erőm sírni, de legfőképpen élni nem volt erőm. Lélegzet visszafojtva vártam a következő csapásokat. Azt reméltem halálra vernek, csak legyen már vége. Legyen vége a gyötrődésemnek.
-Amanda elég! - kiáltott Dave, hangja oly messzinek tűnt.
-Meghalt? - hallottam meg Amanda remegő hangját. - Megöltük? - ekkor mintha már sírt is volna.
-Gyere! Menjünk innen! - mondta Dave, majd már csak a távolodó lépteiket hallottam, míg végül minden elsötétült.
Remélem tetszeni fog, és kapok néhány véleményt is róla kommentbe!:) Következő rész egy hét múlva (szombaton) várható!:) Jó olvasást! L xx
Házba visszaérve, ismét a konyhába vettem utamat, ahol nagymamám mosolygós arcával találtam szembe magam.
-Hát ezt meg kitől kaptad? - kérdezte a jegyzetfüzetre utalva. Fejemmel balra biccentettem, amerre drága új szomszédságunk lakik. - Mondtam, hogy rendes srác! - kuncogott magában, egy puszit nyomott fejem tetejére, majd távozott a konyhából. Úgy érzem, jót tettem ezzel a kis szalvétás akcióval, mert mintha kicserélték volna, úgy repesett az örömtől. Rég láttam már őt ilyennek.
A vacsorát befejezve, a piszkos edényeket a mosogatóhoz vittem, majd gyorsan elmosogattam. A fáradság mely eluralkodott rajtam, hamar tudtomra adta, hogy már csak egy forró zuhanyra és puha ágyam melegére van szükségem. Mindezeket gyorsan elvégezve dőltem be az ágyamba, ahol kicsit elgondolkodva a mai napon, vagyis Harry-n, mély álomba szenderültem.
-Eli! Eli ébresztő! - hallottam nagymamám szelíd hangját. Szemeimet lassan egymás után nyitottam ki. Először csak fél szemmel kémleltem nagymamámat, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban az ágyam mellett álldogál kinyitottam a másikat is. - Már az ebéd is készen van! - nevetett. - Nem hiszem el. Hogy tudsz ennyit aludni? - kacagott tovább, majd azzal a lendülettel távozott is szobámból. Nagy nehezen kikászálódtam puha ágyamból, majd éjjeli szekrényemen lévő órára vezettem tekintetem. 11:54. Belebújtam puha mamuszomba, majd gardróbomhoz csoszogtam, hogy kiválasszak mai napomhoz egy megfelelő szettet. Nem sokáig vacakoltam vele, egy fekete tapadós nadrágot, hozzá egy egyszerű pólót, majd egy vastag kötött pulcsit húztam magamra. Nem igazán voltam éhes ezért miután a fürdőben is elvégeztem szükséges teendőimet - fogat mostam, kifésültem a hajam - úgy döntöttem elmegyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. Földszintre leérve nagymamámat sehol sem találtam, így rögtön utamra indultam. Valószínűleg vásárolni ment.
Már vagy egy órája sétálgathattam gondolataimba merülve mikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.
-Nocsak, kit látnak szemeim! - hallottam hátam mögül a szörnyen ellenszenves hangot. Erőltetett nevetése ütötte meg a fülemet. -Elizabeth, hogy vagy? - folytatta, én pedig gyorsabb tempóra váltottam. - Dave.. - nyávogott, és ekkor valaki hátulról a hajamba kapaszkodva fordított meg. Cselekedetére szemem könnybe lábadt.
-Rohadtul rá figyelsz ha hozzád beszél, világos?! - üvöltötte arcomba a pasas akinek oldalán Amanda csüngött. Amanda White, velem egykorú, iskola legnépszerűbb lánya. Soha nem voltunk jóba.
-Mesélj valamit Elizabeth! Olyan régen találkoztunk! - mosolygott szempilláit rebegtetve. Tudja, hogy nem beszélek, most csupán szórakozni akar velem. Legszívesebben elszaladtam volna de srác aki vele volt, megrémisztett, így nem kockáztattam. - Mi van csajszi? - nevetett fel. - Ugyan ne legyél már ilyen! Mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - vihogott egyre hangosabban, mintha olyan vicces lett volna amit mondott. Ekkor egy pillantást vetett barátja felé, aki rögtön cselekedett.
-Válaszolj ha hozzád beszél! - kiáltott rám majd hatalmas tenyere csattant az arcomon. Égető fájdalom vette át keze helyét. Egy könnycsepp, amit már végképp nem tudtam visszatartani, végig folyt arcomon.
-Mi van csajszi? Fájt? - mosolygott. - Oh, remélem tisztában vagy vele, hogy ezt mind magadnak köszönheted! - váltott át arckifejezése hirtelen dühössé. Fogalmam sincs, hogy mit tettem, amiért ezt érdemlem. -Beszélgessünk egy kicsit! - rántott ezúttal ő egy hatalmasat a hajamon. Egy tincsbe kapaszkodva húzott el egy padig ahol gyomorszájon ütve lelökött rá. Kétrét görnyedve kapkodtam a levegőt. - Emlékszel Aaron-ra? Tudod, a francia cserediák ötödikben. - folytatta, mire minden világossá vált.
-Elizabeth! - kiáltott rám Sarah. Nem értettem mit szeretne tőlem hiszen az eltelt öt évemben, amit itt töltöttem közöttük, egyszer sem szóltak hozzám. Kedvenc könyvemet melyet éppen olvastam lassan becsuktam, majd feléjük vettem az irányt.
-Kapkodd már a lábaidat! - szólt rám Amanda. Rögtön rájöttem mit szeretnének tőlem mikor megpillantottam Amanda oldalán a megszeppent francia srácot. Ma utaznak haza, gondolom most búcsúznak tőlük - Te folyékonyan beszélsz franciául, igaz? - mosolygott le rám Amanda, ugyan is kis termetemnek köszönhetően egy fejjel minimum magasabb nálam.
-Hát..én..nem.. - dadogtam. Mikor belenéztem a srác szemeibe még a nevem is elfelejtettem. Gyönyörű tengerkék szemei csillogtak, ahogy a nap megvilágította őket.
-Ugyan, ne szerénykedj! - rántott maga mellé. - Csak annyit mondj meg neki, hogy szeretem, és beleegyezzek a távkapcsolatba is. - jelentette ki magabiztosan majd a fiú elé lökött.
-Ohh, hát..szia..izé. - beszéltem, rá sem nézve. Egy kezet éreztem meg a vállamon mire rápillantottam. Egy biztató mosolyt küldött felém, így egy nagy levegő után folytattam. - Szóval. Amanda azt szeretné veled közölni, hogy..hogy szeret téged, és neki megfelel a távkapcsolat is. - mondtam, mindezt franciául. Rémült tekintete láttán megnyugvás járta át megfeszült testem. Csak remélni mertem, hogy nem áll szándékába összeállni ilyen szörnyetegekkel, mint Amanda. - Szerintem fuss. - mondtam mosolyogva. Kijelentésemre felnevetett majd egy puszit adott az arcomra.
-Köszönöm Elizabeth! Nem sok mindenkivel beszéltem az itteniek közül, de legalább a búcsúzásnál összejött! - nevetett zavartan, tarkóját vakargatva. - Hát akkor szia! - mosolygott zavartságomon, majd megölelt. Végül a többi dühtől fortyogó lányt semmibe véve felszállt a buszra.
-Normális vagy? Mit mondtál neki? - kiáltott rám Amanda. - Nem azt mondtam, hogy flörtölj vele! - kiabált teljesen kikelve magából.
-Hogy tehetted meg ezt velem?! - tettetett műsírást. Ekkor Dave mellé lépve átkarolta a vállát és valamit a fülébe suttogott. - Elvetted tőlem őt! - nézett rám ismét szikrákat szóró szemmel. - Hogy tehetted ezt? - folytatta. Ekkor ökölbe szorított kézzel kezdett püfölni. Ütött ott ahol ért. És jelen esetben a fejem volt az amit a legkönnyebben elért. A hirtelen sokktól, amit jelenlétük váltott ki nem tudtam mi tévő legyek. A padról melyre lerángattak, gyorsan felpattantam majd futásnak eredtem. De mind hiába, ugyanis két üldözőm, utánam iramodott. Nem kellett sok, hogy utolérjenek, a fejemre kapott ütések miatt nem sokáig bírtam, így a szédülés és levegőhiány miatt lassítottam, végül megálltam.
-Azt hitted elfuthatsz? - lökött meg hátulról a férfi, melynek következtében arccal előre a földre estem. Nyöszörgések közepette próbáltam feltápászkodni, de annak, hogy sikerülni is fog semmi esélyét nem láttam.
-Szüleid is inkább a halált választották, mintsem téged felneveljenek! - rúgott oldalamba kiabálva Amanda. Szüleim említésére és a hirtelen jött fájdalmaktól, sírni kezdtem. - Gyerünk Elizabeth! - mért egyre nagyobb ütéseket bordáim közé. - Beszélj! Egy gyáva nyúl vagy! Egy senki! - üvöltötte két rúgás között. - Nem tudom, hogy Lucy, hogy bírt elviselni téged! - nevetett erőltetetten. - Tényleg, hogy van Lucy? - mosolyodott el gúnyosan. Nem bírtam tovább, sem lelkileg, sem pedig fizikailag. A földön összekuporodva hangosan zokogtam. - A halálba kergetted őt! - üvöltötte, majd egy következő ütés, melyet a fejemre kaptam, végleg elszívta minden bennem maradt energiát. Ekkor már feladtam. Nem volt erőm megmozdulni, nem volt erőm sírni, de legfőképpen élni nem volt erőm. Lélegzet visszafojtva vártam a következő csapásokat. Azt reméltem halálra vernek, csak legyen már vége. Legyen vége a gyötrődésemnek.
-Amanda elég! - kiáltott Dave, hangja oly messzinek tűnt.
-Meghalt? - hallottam meg Amanda remegő hangját. - Megöltük? - ekkor mintha már sírt is volna.
-Gyere! Menjünk innen! - mondta Dave, majd már csak a távolodó lépteiket hallottam, míg végül minden elsötétült.
2015. július 30., csütörtök
4. rész
Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt is!:) Ez elég rövid lett az előzőkhöz képest, de remélem nem okoz nagy gondot!:) Köszönöm az eddigi 6 feliratkozót, és a kommenteket!:) Ha tetszett hagyjatok nyomot magatok után, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel! Kellemes olvasást! Lxx
-Szóval..mesélj magadról. - kezdett bele Harry. Értetlen fejem láttán nevetni kezdett. Azt hiszem az őrült jelző, először mondható rá, mint rám. - Tessék. - nyomott a kezembe egy jegyzetfüzetet és mellé egy tollat. Sokáig, talán túl sokáig fürkésztem az üres lapokat, mert Harry torok köszörülésére lettem figyelmes. Nem csináltam még ilyet. Úgy értem, mióta nem beszélek, nem is próbáltak ilyen dolgokat rám erőltetni. Egy ideig próbálkozott ezzel a módszerrel a pszichológusom, de miután órák hosszat várt, hogy írjak valamit, és egy csíkos tehént pillantott meg a lapokon, semmi írást, felhagyott a próbálkozással.
Lassan Harry-re vezettem tekintetem, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy még mindig arcomat fürkészi, a jegyzetfüzet ismét érdekesebbnek bizonyult. Rekedtes nevetésére szívem gyorsabb tempóban kezdet kalapálni, ami megijesztett. A füzetet, amit még mindig görcsösen szorongattam, leraktam magam mellé a puha kanapéra. - Nem csináltál még ilyet? - bökött a jegyzetek felé. Fejemet nemlegesen ráztam jobbra-balra. - Figyelj Lizzie.. - új becenevem hallatán elszörnyedve, valami hülye grimaszt vágva fordultam felé. Egyből nevetni kezdett. - Nem szereted, ha így hívnak? - kérdezte, mire hevesen rázni kezdtem a fejem. - Jó, jó, azért el ne szédülj Lizzie! - nevetett tovább. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy itt hagyom, de nevetése engem is mosolygásra késztetett. - Szóval, arra akartam kilyukadni, hogy sajnálom ami pár napja történt. - folytatta, én pedig lehajtott fejjel hallgattam. - A haverjaim néha kicsit hülyék tudnak lenni. - vakargatta meg a tarkóját. Mi az, hogy kicsit hülyék tudnak lenni?! Végül is szimplán csak le őrültöztek egy lányt, akiről mindössze annyit tudnak, hogy nem beszél. Nem tudják, hogy elvesztettem a szüleimet, majd rá egy éjszakára legjobb és egyben egyetlen barátomat. És ha ez még nem lenne elég, egy éve már a nagypapám sincs közöttünk. Nem tudnak rólam semmit. És nem akarom, hogy bármit is tudjanak rólam. - Lizzie! Lizzie, várj! - kiáltotta Harry, mikor hirtelen felpattantam mellőle a kanapéról, majd cipőmet fénysebességgel húztam fel lábamra, és az ajtóhoz szaladtam. Azt kirántva, egy mellkasba ütköztem.
-Oh. Harry nem is mondtad, hogy vendéged van! - pillantott az említett személyre, aki nem sokkal az ütközésünk után, beért engem. - Louis vagyok! - húzta ki magát büszkén, majd a kezét felém nyújtotta. Felismertem a srácot, és a mögötte álldogáló csajt is. Ők voltak akik kattantnak tituláltak. Louis kezét félrelökve, majd egy szúrós pillantással megjutalmazva őket, hazaindultam. -Ez meg mi volt, Haver? - hallottam még Louis sipákolós hangját, mielőtt beléptem volna a házba.
-Eli! - kiáltott nagymamám. - Édesem, annyira sajnálom, hogy kiborultam! - ölelt magához az idős nő. Szívesen fogadtam, ölelését, így szorosan kapaszkodtam belé. - Gyere! Csináltam vacsorát! - vezetett be a konyhába.
Míg nagymamám az ételekkel volt elfoglalva a pultnál, én az asztalon hagyott szalvéta darabbal és tollal szemezgettem. A következő pillanatban már könnyeimmel küszködve szorongattam a szalvéta felett a tollat és írtam. Nagyon rég osztottam meg gondolataimat a külvilággal, de egyszer el kell kezdeni, nemde? Igaza van a nagymamámnak, tovább kell lépnem. De nem tudom, hogy képes leszek-e rá egyedül.
-Itt van a levesed! - tolta elém mosolyogva, majd, mikor meglátta mit szorongatok a kezemben, a mosoly az arcára fagyott. - Eli.. - motyogta. Egy rakoncátlan könnycseppet letörölve az arcomról átnyújtottam neki a gyűrődött szalvétadarabot, melyen mindössze ennyi állt: "Drága Nagyi! Sajnálom a mait. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de nem tudom, hogy képes leszek-e valaha újra normális életre. Köszönök mindent, szeretlek! Elizabeth"
Nem mondott semmit, csak szorosan karjai közé zárt, majd halkan pityeregni kezdett. Nyugtatáskép hátát simogattam, de ekkor valaki kopogtatott. Nagymamámat a székre letolva jeleztem neki, hogy ne fáradjon, majd én kinyitom. Mikor az ajtóhoz értem, és kinyitottam, senki nem állt előtte. Már éppen azon voltam, hogy becsukom, mikor a lábtörlőn megpillantottam egy jegyzetfüzetet. Az a füzet volt amit néhány órája Harry a kezembe nyomott. De már nem volt teljesen üres, az első lapon egy rövid üzenet állt; "Remélem egyszer hasznát veszed! H x"
Nem is kellett több. Fülig érő szájjal mentem vissza a házba. És igen. Harry Styles ismét mosolyt csalt az arcomra.
-Szóval..mesélj magadról. - kezdett bele Harry. Értetlen fejem láttán nevetni kezdett. Azt hiszem az őrült jelző, először mondható rá, mint rám. - Tessék. - nyomott a kezembe egy jegyzetfüzetet és mellé egy tollat. Sokáig, talán túl sokáig fürkésztem az üres lapokat, mert Harry torok köszörülésére lettem figyelmes. Nem csináltam még ilyet. Úgy értem, mióta nem beszélek, nem is próbáltak ilyen dolgokat rám erőltetni. Egy ideig próbálkozott ezzel a módszerrel a pszichológusom, de miután órák hosszat várt, hogy írjak valamit, és egy csíkos tehént pillantott meg a lapokon, semmi írást, felhagyott a próbálkozással.
Lassan Harry-re vezettem tekintetem, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy még mindig arcomat fürkészi, a jegyzetfüzet ismét érdekesebbnek bizonyult. Rekedtes nevetésére szívem gyorsabb tempóban kezdet kalapálni, ami megijesztett. A füzetet, amit még mindig görcsösen szorongattam, leraktam magam mellé a puha kanapéra. - Nem csináltál még ilyet? - bökött a jegyzetek felé. Fejemet nemlegesen ráztam jobbra-balra. - Figyelj Lizzie.. - új becenevem hallatán elszörnyedve, valami hülye grimaszt vágva fordultam felé. Egyből nevetni kezdett. - Nem szereted, ha így hívnak? - kérdezte, mire hevesen rázni kezdtem a fejem. - Jó, jó, azért el ne szédülj Lizzie! - nevetett tovább. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy itt hagyom, de nevetése engem is mosolygásra késztetett. - Szóval, arra akartam kilyukadni, hogy sajnálom ami pár napja történt. - folytatta, én pedig lehajtott fejjel hallgattam. - A haverjaim néha kicsit hülyék tudnak lenni. - vakargatta meg a tarkóját. Mi az, hogy kicsit hülyék tudnak lenni?! Végül is szimplán csak le őrültöztek egy lányt, akiről mindössze annyit tudnak, hogy nem beszél. Nem tudják, hogy elvesztettem a szüleimet, majd rá egy éjszakára legjobb és egyben egyetlen barátomat. És ha ez még nem lenne elég, egy éve már a nagypapám sincs közöttünk. Nem tudnak rólam semmit. És nem akarom, hogy bármit is tudjanak rólam. - Lizzie! Lizzie, várj! - kiáltotta Harry, mikor hirtelen felpattantam mellőle a kanapéról, majd cipőmet fénysebességgel húztam fel lábamra, és az ajtóhoz szaladtam. Azt kirántva, egy mellkasba ütköztem.
-Oh. Harry nem is mondtad, hogy vendéged van! - pillantott az említett személyre, aki nem sokkal az ütközésünk után, beért engem. - Louis vagyok! - húzta ki magát büszkén, majd a kezét felém nyújtotta. Felismertem a srácot, és a mögötte álldogáló csajt is. Ők voltak akik kattantnak tituláltak. Louis kezét félrelökve, majd egy szúrós pillantással megjutalmazva őket, hazaindultam. -Ez meg mi volt, Haver? - hallottam még Louis sipákolós hangját, mielőtt beléptem volna a házba.
-Eli! - kiáltott nagymamám. - Édesem, annyira sajnálom, hogy kiborultam! - ölelt magához az idős nő. Szívesen fogadtam, ölelését, így szorosan kapaszkodtam belé. - Gyere! Csináltam vacsorát! - vezetett be a konyhába.
Míg nagymamám az ételekkel volt elfoglalva a pultnál, én az asztalon hagyott szalvéta darabbal és tollal szemezgettem. A következő pillanatban már könnyeimmel küszködve szorongattam a szalvéta felett a tollat és írtam. Nagyon rég osztottam meg gondolataimat a külvilággal, de egyszer el kell kezdeni, nemde? Igaza van a nagymamámnak, tovább kell lépnem. De nem tudom, hogy képes leszek-e rá egyedül.
-Itt van a levesed! - tolta elém mosolyogva, majd, mikor meglátta mit szorongatok a kezemben, a mosoly az arcára fagyott. - Eli.. - motyogta. Egy rakoncátlan könnycseppet letörölve az arcomról átnyújtottam neki a gyűrődött szalvétadarabot, melyen mindössze ennyi állt: "Drága Nagyi! Sajnálom a mait. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de nem tudom, hogy képes leszek-e valaha újra normális életre. Köszönök mindent, szeretlek! Elizabeth"
Nem mondott semmit, csak szorosan karjai közé zárt, majd halkan pityeregni kezdett. Nyugtatáskép hátát simogattam, de ekkor valaki kopogtatott. Nagymamámat a székre letolva jeleztem neki, hogy ne fáradjon, majd én kinyitom. Mikor az ajtóhoz értem, és kinyitottam, senki nem állt előtte. Már éppen azon voltam, hogy becsukom, mikor a lábtörlőn megpillantottam egy jegyzetfüzetet. Az a füzet volt amit néhány órája Harry a kezembe nyomott. De már nem volt teljesen üres, az első lapon egy rövid üzenet állt; "Remélem egyszer hasznát veszed! H x"
Nem is kellett több. Fülig érő szájjal mentem vissza a házba. És igen. Harry Styles ismét mosolyt csalt az arcomra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)