Sziasztok! Meghoztam a negyedik részt is!:) Ez elég rövid lett az előzőkhöz képest, de remélem nem okoz nagy gondot!:) Köszönöm az eddigi 6 feliratkozót, és a kommenteket!:) Ha tetszett hagyjatok nyomot magatok után, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel! Kellemes olvasást! Lxx
-Szóval..mesélj magadról. - kezdett bele Harry. Értetlen fejem láttán nevetni kezdett. Azt hiszem az őrült jelző, először mondható rá, mint rám. - Tessék. - nyomott a kezembe egy jegyzetfüzetet és mellé egy tollat. Sokáig, talán túl sokáig fürkésztem az üres lapokat, mert Harry torok köszörülésére lettem figyelmes. Nem csináltam még ilyet. Úgy értem, mióta nem beszélek, nem is próbáltak ilyen dolgokat rám erőltetni. Egy ideig próbálkozott ezzel a módszerrel a pszichológusom, de miután órák hosszat várt, hogy írjak valamit, és egy csíkos tehént pillantott meg a lapokon, semmi írást, felhagyott a próbálkozással.
Lassan Harry-re vezettem tekintetem, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy még mindig arcomat fürkészi, a jegyzetfüzet ismét érdekesebbnek bizonyult. Rekedtes nevetésére szívem gyorsabb tempóban kezdet kalapálni, ami megijesztett. A füzetet, amit még mindig görcsösen szorongattam, leraktam magam mellé a puha kanapéra. - Nem csináltál még ilyet? - bökött a jegyzetek felé. Fejemet nemlegesen ráztam jobbra-balra. - Figyelj Lizzie.. - új becenevem hallatán elszörnyedve, valami hülye grimaszt vágva fordultam felé. Egyből nevetni kezdett. - Nem szereted, ha így hívnak? - kérdezte, mire hevesen rázni kezdtem a fejem. - Jó, jó, azért el ne szédülj Lizzie! - nevetett tovább. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy itt hagyom, de nevetése engem is mosolygásra késztetett. - Szóval, arra akartam kilyukadni, hogy sajnálom ami pár napja történt. - folytatta, én pedig lehajtott fejjel hallgattam. - A haverjaim néha kicsit hülyék tudnak lenni. - vakargatta meg a tarkóját. Mi az, hogy kicsit hülyék tudnak lenni?! Végül is szimplán csak le őrültöztek egy lányt, akiről mindössze annyit tudnak, hogy nem beszél. Nem tudják, hogy elvesztettem a szüleimet, majd rá egy éjszakára legjobb és egyben egyetlen barátomat. És ha ez még nem lenne elég, egy éve már a nagypapám sincs közöttünk. Nem tudnak rólam semmit. És nem akarom, hogy bármit is tudjanak rólam. - Lizzie! Lizzie, várj! - kiáltotta Harry, mikor hirtelen felpattantam mellőle a kanapéról, majd cipőmet fénysebességgel húztam fel lábamra, és az ajtóhoz szaladtam. Azt kirántva, egy mellkasba ütköztem.
-Oh. Harry nem is mondtad, hogy vendéged van! - pillantott az említett személyre, aki nem sokkal az ütközésünk után, beért engem. - Louis vagyok! - húzta ki magát büszkén, majd a kezét felém nyújtotta. Felismertem a srácot, és a mögötte álldogáló csajt is. Ők voltak akik kattantnak tituláltak. Louis kezét félrelökve, majd egy szúrós pillantással megjutalmazva őket, hazaindultam. -Ez meg mi volt, Haver? - hallottam még Louis sipákolós hangját, mielőtt beléptem volna a házba.
-Eli! - kiáltott nagymamám. - Édesem, annyira sajnálom, hogy kiborultam! - ölelt magához az idős nő. Szívesen fogadtam, ölelését, így szorosan kapaszkodtam belé. - Gyere! Csináltam vacsorát! - vezetett be a konyhába.
Míg nagymamám az ételekkel volt elfoglalva a pultnál, én az asztalon hagyott szalvéta darabbal és tollal szemezgettem. A következő pillanatban már könnyeimmel küszködve szorongattam a szalvéta felett a tollat és írtam. Nagyon rég osztottam meg gondolataimat a külvilággal, de egyszer el kell kezdeni, nemde? Igaza van a nagymamámnak, tovább kell lépnem. De nem tudom, hogy képes leszek-e rá egyedül.
-Itt van a levesed! - tolta elém mosolyogva, majd, mikor meglátta mit szorongatok a kezemben, a mosoly az arcára fagyott. - Eli.. - motyogta. Egy rakoncátlan könnycseppet letörölve az arcomról átnyújtottam neki a gyűrődött szalvétadarabot, melyen mindössze ennyi állt: "Drága Nagyi! Sajnálom a mait. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de nem tudom, hogy képes leszek-e valaha újra normális életre. Köszönök mindent, szeretlek! Elizabeth"
Nem mondott semmit, csak szorosan karjai közé zárt, majd halkan pityeregni kezdett. Nyugtatáskép hátát simogattam, de ekkor valaki kopogtatott. Nagymamámat a székre letolva jeleztem neki, hogy ne fáradjon, majd én kinyitom. Mikor az ajtóhoz értem, és kinyitottam, senki nem állt előtte. Már éppen azon voltam, hogy becsukom, mikor a lábtörlőn megpillantottam egy jegyzetfüzetet. Az a füzet volt amit néhány órája Harry a kezembe nyomott. De már nem volt teljesen üres, az első lapon egy rövid üzenet állt; "Remélem egyszer hasznát veszed! H x"
Nem is kellett több. Fülig érő szájjal mentem vissza a házba. És igen. Harry Styles ismét mosolyt csalt az arcomra.
2015. július 30., csütörtök
2015. július 29., szerda
3. rész
Sziasztok! Meg is hoztam a harmadik részt!:) Következő rész holnap várható! Ha tetszik, írjatok kommentet és iratkozzatok fel!:) Nagyon köszönöm az eddigi négy feliratkozót!! Számomra ez nagyon nagy szó és iszonyatosan hálás vagyok, hiszen még csak tegnap nyitottam a blogot. Nem is szaporítom tovább a szót. Kellemes olvasást!:) Lxx
-Itt van Harry, Drágám! - folytatta boldogan. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba. - Mondom neki, hogy pár perc és lent vagy. - mondta egyszerűen, majd magamra hagyott. Fürdőszobámba igyekeztem, hogy kicsit elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamnak..
A lépcsőn feltűnés nélkül próbáltam lassan lemenni, ami persze, hogy elkerülhetetlen. Az utolsó fok nyikorgása mindenki tudtára adta, hogy érkezem. Fejüket felém kapva elmosolyodtak. Pillantásukat kerülve ültem közéjük.
Essünk túl rajta.. Nagymamám arcáról szinte levakarhatatlan volt a mosoly. A konyhapultnál szorgosan csinálta a teát Harry és az én számomra. Fogtam a tollat amit nemrég hagytam az asztalon, és egy szalvétára firkálni kezdtem néhány szót, majd az új szomszédunk elé toltam. "Menj innen." - olvasta fel alig hallhatóan, majd rám emelte gyönyörűen csillogó zöld íriszeit. Zavart tekintetemre elmosolyodott a szalvétát pedig a zsebébe gyűrte, de távozásra nem volt hajlandó.
-És mond csak Elizabeth.. - beszélt immár rendes hangnemben. - Mindig ilyen csendes vagy, vagy csak velem vagy ilyen barátságtalan? - villantott rám egy ezer wattos mosolyt. Nagymamám abbahagyta a teák készítését és gondterhelt arccal fordult felém. Harry összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd nagymamámra. - Vagy is..nem..nem úgy értettem..gondolom nincs hozzá túl sok közöm. - mosolyodott el zavartan a fiú, de mikor látta, hogy ez sem igazán hat meg folytatta. - Tényleg sajnálom. - nézett mélyen szemeimbe, majd mikor kezét megéreztem az enyémen, melyet az asztalon pihentettem, hirtelen felugrottam. Engem csak ne fogdosson.
-Ne aggódj Harry, ez nem miattad van. - kezdett bele nagyi. Ne. Kérlek csak ezt ne. - Elizabeth! - kiáltott rám mikor éppen azon voltam, hogy elhagyom a konyhát. Több éve nem, sőt talán egész életemben nem hívott még teljes nevemen. - El ne merj menni! - mondta idegesen. Mi a fene? Eddig békésen élhettem életemet nagymamámmal erre ez az alak idepofátlankodik és minden felborul? Miért nem hagynak engem békén? Elegem van! Elegem van a némaságból! Elegem van a folytonos gondolatokból! Elegem van az napokból amik változás nélkül ugyanúgy telnek mindig. Elegem van az életből.. az életemből. - Ideje tovább lépned Elizabeth! Ez így nem mehet tovább! - kiabál nagymamám. Harry-re pillantok aki megszeppenve ül a széken. Szerintem még megmozdulni sem mer. Az ajtó felé biccentek, szerencsére vette a célzást, így távozni készül.
-Öhmm, ne haragudjanak! - fordul a nagyim felé. - Köszönöm a süteményt. - mondja majd int egyet és kilép az ajtón. Nagyi arcán kövér könnycseppek gurulnak végig. Azt hiszem nála most telt be a pohár. Nem akartam itt maradni, fogtam a cipőm amit magamra rángattam, ugyanúgy a dzsekimet is végül az ajtóhoz mentem. Visszanéztem nagymamám kétségbe esett arcára, majd hátat fordítva neki elindultam. Magam se tudom hova.
-Apa! Nem tudsz egy kicsit gyorsabba menni? - szólok a kocsi hátsó üléséről, majd apám a visszapillantón keresztül néz rám és elmosolyodik.
-Ne aggódj Beth! Időben oda érünk! - kacagott. Puffogva dőltem hátra kezeimet keresztbe rakva.
Az álom ami a hosszú út miatt a repülő térre vezető úton ellepett hamar véget is ért. Sikolyok, majd nagy csattanás, minden vörös. Végül elnyelt a sötétség barátságtalan bugyra.
Zokogva temettem arcomat kezeimbe. Egy közeli játszótéren jártam mikor úgy döntöttem, hogy nem kínzom tovább lábaimat és végül leültem. Hideg volt, de a hó szerencsémre már nem esett. Mit sem törődve a padon éktelenkedő vastag hótakaróval, leültem rá.
-Leülhetek? - törte meg a csendet egy ismerős hang. Csak egy napja hallottam először, de úgy érzem ezt a hangot ezer közül is felismerném. Válaszolás kép megrántottam a vállam. Nem is kellett neki több, már helyet is foglalt mellettem. - Nem taralak őrültnek. - mondta. Felhúzott szemöldökkel rápillantottam. - Te jó ég. Ez rosszabbul hangzott mint ahogy kigondoltam. - vakargatta meg a tarkóját. - Ne haragudj. - nem néztem rá csak ismét megrántottam a vállam. Egy remény vesztett sóhaj szakadt fel belőle. Még is mit keres itt?! - Gondolom nem véletlen élsz a nagymamáddal. - mondja lassan, mintha félt volna. Nem akartam, hogy folytassa, de túlságosan is elvesztem a gondolataimban, melyből az ő hangja rántott állandóan vissza. - Köze van ahhoz is amiért nem beszélsz, igaz? - nézett rám. - Igaz, Elizabeth? - várta a megerősítést immáron elém guggolva. Még mindig nem értettem miért nem törődik a saját dolgával. Fogadok ezt is csak azért csinálja, hogy másnap a haverjaival jól kiröhöghessen. Tudom, hogy ez lesz, hiszen átéltem már ezt. Emiatt lettem magántanuló, és persze a némaságom miatt. Harry kezei a térdemre csusszantak, mire ijedten rá kaptam a tekintetem. Még mindig várt a válaszomra. Bólintottam. - Nem kérlek arra, hogy elmondd. - folytatta. Istenem ez a srác soha nem adja fel? Nem is mondtam volna el neki semmit. Még ha képes lennék rá se mondanék neki semmit. - Vacogsz. Gyere, hazakísérlek.
Fel sem tűnt, hogy mennyire fázok, míg meg nem említette. De nem akartam még így sem hazamenni. Még nem állok készen a nagymamámmal való beszélgetésre. Vagyis, hogy ő beszéljen hozzám, én meg hallgassak. Tudom mit akar nekem mondani, és azt is tudom, hogy ezt csak azért teszi, mert szeret és segíteni szeretne. De rajtam ez már képtelenség. Olyan szinten elcseszett az életem, hogy ezen már semmiféle csoda sem segíthet. - Elizabeth. - nyújtotta mosolyogva felém a kezét, mikor feltűnt neki, hogy nemigen figyelek. Alig észrevehetően megráztam a fejem. - Nem akarsz hazamenni? - kérdezte ismét leülve mellém. Bólintottam. - Sebaj. Itt akkor sem maradhatsz. - húzott fel a padról. - Addig maradhatsz nálam. - mosolyodott el ismét. Ennek teljesen elment az esze. Azt hiszi, hogy egy nap "ismertség" után majd elmegyek vele, és nála töltöm az időmet, míg nem akarok hazamenni? Ennek tényleg elment az esze. Hirtelen rántottam ki karomat gyengéd szorításából, majd lábaim gyökeret eresztettek a talajba. Értetlenül nézett rám. - Nem harapok, nyugi. - mosolygott. Istenem ez a mosoly. Miért teszi ezt velem?! - Ugyan már Elizabeth. - nevetett fel. - Tőlem itt is maradhatsz, én csak nem szerettem volna ha itt fagyoskodsz. De hát akkor mindegy. - mondta majd sarkon fordult. Itt hagyott.
Lassan lépkedtem utána, ha utol akartam volna érni is képtelen lettem volna rá, hiszen hosszú lábaival pár lépés és már be is vágta maga után a bejárati ajtaját. Egy kis hezitálás után úgy döntöttem bekopogok.
-Áá Elizabeth. - tettetett meglepettséget, mikor ajtót nyitott, de láttam a szája sarkában bujkáló kis mosolyt. - Miben segíthetek? - kérdezte, de a mosolyt most már nem próbálta leplezni, ami engem is mosolygásra késztetett. Mit tesz velem ez a srác? Kérdésére kicsit megdörzsöltem a karjaimat, jelezve neki, hogy fázom. Nevetve arrébb állt, majd fejével biccentett, hogy menjek beljebb.
-Itt van Harry, Drágám! - folytatta boldogan. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba. - Mondom neki, hogy pár perc és lent vagy. - mondta egyszerűen, majd magamra hagyott. Fürdőszobámba igyekeztem, hogy kicsit elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamnak..
A lépcsőn feltűnés nélkül próbáltam lassan lemenni, ami persze, hogy elkerülhetetlen. Az utolsó fok nyikorgása mindenki tudtára adta, hogy érkezem. Fejüket felém kapva elmosolyodtak. Pillantásukat kerülve ültem közéjük.
Essünk túl rajta.. Nagymamám arcáról szinte levakarhatatlan volt a mosoly. A konyhapultnál szorgosan csinálta a teát Harry és az én számomra. Fogtam a tollat amit nemrég hagytam az asztalon, és egy szalvétára firkálni kezdtem néhány szót, majd az új szomszédunk elé toltam. "Menj innen." - olvasta fel alig hallhatóan, majd rám emelte gyönyörűen csillogó zöld íriszeit. Zavart tekintetemre elmosolyodott a szalvétát pedig a zsebébe gyűrte, de távozásra nem volt hajlandó.
-És mond csak Elizabeth.. - beszélt immár rendes hangnemben. - Mindig ilyen csendes vagy, vagy csak velem vagy ilyen barátságtalan? - villantott rám egy ezer wattos mosolyt. Nagymamám abbahagyta a teák készítését és gondterhelt arccal fordult felém. Harry összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd nagymamámra. - Vagy is..nem..nem úgy értettem..gondolom nincs hozzá túl sok közöm. - mosolyodott el zavartan a fiú, de mikor látta, hogy ez sem igazán hat meg folytatta. - Tényleg sajnálom. - nézett mélyen szemeimbe, majd mikor kezét megéreztem az enyémen, melyet az asztalon pihentettem, hirtelen felugrottam. Engem csak ne fogdosson.
-Ne aggódj Harry, ez nem miattad van. - kezdett bele nagyi. Ne. Kérlek csak ezt ne. - Elizabeth! - kiáltott rám mikor éppen azon voltam, hogy elhagyom a konyhát. Több éve nem, sőt talán egész életemben nem hívott még teljes nevemen. - El ne merj menni! - mondta idegesen. Mi a fene? Eddig békésen élhettem életemet nagymamámmal erre ez az alak idepofátlankodik és minden felborul? Miért nem hagynak engem békén? Elegem van! Elegem van a némaságból! Elegem van a folytonos gondolatokból! Elegem van az napokból amik változás nélkül ugyanúgy telnek mindig. Elegem van az életből.. az életemből. - Ideje tovább lépned Elizabeth! Ez így nem mehet tovább! - kiabál nagymamám. Harry-re pillantok aki megszeppenve ül a széken. Szerintem még megmozdulni sem mer. Az ajtó felé biccentek, szerencsére vette a célzást, így távozni készül.
-Öhmm, ne haragudjanak! - fordul a nagyim felé. - Köszönöm a süteményt. - mondja majd int egyet és kilép az ajtón. Nagyi arcán kövér könnycseppek gurulnak végig. Azt hiszem nála most telt be a pohár. Nem akartam itt maradni, fogtam a cipőm amit magamra rángattam, ugyanúgy a dzsekimet is végül az ajtóhoz mentem. Visszanéztem nagymamám kétségbe esett arcára, majd hátat fordítva neki elindultam. Magam se tudom hova.
-Apa! Nem tudsz egy kicsit gyorsabba menni? - szólok a kocsi hátsó üléséről, majd apám a visszapillantón keresztül néz rám és elmosolyodik.
-Ne aggódj Beth! Időben oda érünk! - kacagott. Puffogva dőltem hátra kezeimet keresztbe rakva.
Az álom ami a hosszú út miatt a repülő térre vezető úton ellepett hamar véget is ért. Sikolyok, majd nagy csattanás, minden vörös. Végül elnyelt a sötétség barátságtalan bugyra.
Zokogva temettem arcomat kezeimbe. Egy közeli játszótéren jártam mikor úgy döntöttem, hogy nem kínzom tovább lábaimat és végül leültem. Hideg volt, de a hó szerencsémre már nem esett. Mit sem törődve a padon éktelenkedő vastag hótakaróval, leültem rá.
-Leülhetek? - törte meg a csendet egy ismerős hang. Csak egy napja hallottam először, de úgy érzem ezt a hangot ezer közül is felismerném. Válaszolás kép megrántottam a vállam. Nem is kellett neki több, már helyet is foglalt mellettem. - Nem taralak őrültnek. - mondta. Felhúzott szemöldökkel rápillantottam. - Te jó ég. Ez rosszabbul hangzott mint ahogy kigondoltam. - vakargatta meg a tarkóját. - Ne haragudj. - nem néztem rá csak ismét megrántottam a vállam. Egy remény vesztett sóhaj szakadt fel belőle. Még is mit keres itt?! - Gondolom nem véletlen élsz a nagymamáddal. - mondja lassan, mintha félt volna. Nem akartam, hogy folytassa, de túlságosan is elvesztem a gondolataimban, melyből az ő hangja rántott állandóan vissza. - Köze van ahhoz is amiért nem beszélsz, igaz? - nézett rám. - Igaz, Elizabeth? - várta a megerősítést immáron elém guggolva. Még mindig nem értettem miért nem törődik a saját dolgával. Fogadok ezt is csak azért csinálja, hogy másnap a haverjaival jól kiröhöghessen. Tudom, hogy ez lesz, hiszen átéltem már ezt. Emiatt lettem magántanuló, és persze a némaságom miatt. Harry kezei a térdemre csusszantak, mire ijedten rá kaptam a tekintetem. Még mindig várt a válaszomra. Bólintottam. - Nem kérlek arra, hogy elmondd. - folytatta. Istenem ez a srác soha nem adja fel? Nem is mondtam volna el neki semmit. Még ha képes lennék rá se mondanék neki semmit. - Vacogsz. Gyere, hazakísérlek.
Fel sem tűnt, hogy mennyire fázok, míg meg nem említette. De nem akartam még így sem hazamenni. Még nem állok készen a nagymamámmal való beszélgetésre. Vagyis, hogy ő beszéljen hozzám, én meg hallgassak. Tudom mit akar nekem mondani, és azt is tudom, hogy ezt csak azért teszi, mert szeret és segíteni szeretne. De rajtam ez már képtelenség. Olyan szinten elcseszett az életem, hogy ezen már semmiféle csoda sem segíthet. - Elizabeth. - nyújtotta mosolyogva felém a kezét, mikor feltűnt neki, hogy nemigen figyelek. Alig észrevehetően megráztam a fejem. - Nem akarsz hazamenni? - kérdezte ismét leülve mellém. Bólintottam. - Sebaj. Itt akkor sem maradhatsz. - húzott fel a padról. - Addig maradhatsz nálam. - mosolyodott el ismét. Ennek teljesen elment az esze. Azt hiszi, hogy egy nap "ismertség" után majd elmegyek vele, és nála töltöm az időmet, míg nem akarok hazamenni? Ennek tényleg elment az esze. Hirtelen rántottam ki karomat gyengéd szorításából, majd lábaim gyökeret eresztettek a talajba. Értetlenül nézett rám. - Nem harapok, nyugi. - mosolygott. Istenem ez a mosoly. Miért teszi ezt velem?! - Ugyan már Elizabeth. - nevetett fel. - Tőlem itt is maradhatsz, én csak nem szerettem volna ha itt fagyoskodsz. De hát akkor mindegy. - mondta majd sarkon fordult. Itt hagyott.
Lassan lépkedtem utána, ha utol akartam volna érni is képtelen lettem volna rá, hiszen hosszú lábaival pár lépés és már be is vágta maga után a bejárati ajtaját. Egy kis hezitálás után úgy döntöttem bekopogok.
-Áá Elizabeth. - tettetett meglepettséget, mikor ajtót nyitott, de láttam a szája sarkában bujkáló kis mosolyt. - Miben segíthetek? - kérdezte, de a mosolyt most már nem próbálta leplezni, ami engem is mosolygásra késztetett. Mit tesz velem ez a srác? Kérdésére kicsit megdörzsöltem a karjaimat, jelezve neki, hogy fázom. Nevetve arrébb állt, majd fejével biccentett, hogy menjek beljebb.
2015. július 28., kedd
2. rész
Hali:) Itt az ígért második rész is!:D Ha tetszett írjatok kommentet, vagy iratkozzatok fel! Jó olvasást! L xx
Redőnyöm lyukain beszűrődő nap sugaraira ébredtem. Hiába van tél, és hideg, a nap száz ágra sütött. Gyorsan magamra kaptam a puha köntösöm, majd a fürdőbe igyekeztem. Megmostam az arcom, fogam, végül felöltöztem egy egyszerű hétköznapi szettbe. Mikor készen lettem és kiléptem a szobámba a nagymamám dugta be a fejét az ajtón.
-Jó reggelt, Eli! - köszöntött mosolyogva. Én is elmosolyodtam, habár lehet, hogy az valami grimaszra sikeredett. - Gyere, reggelizni! - fogta meg a kezem, majd vezetett le a lépcsőn. Ez számunkra mindennapivá vált. Minden napom ugyan úgy változatlanul telik 3 éve, mióta kijöttem a kórházból.
-Elizabeth.. - jött az ágyam mellé nagypapám. Könnyekkel teli szeme mindent elárult. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem közte és az ajtóban álló nagymamám között, aki nem sokáig bírta tekintetem így zokogva, nekem hátat fordítva kiment a szobából. - Elizabeth, Kincsem tudd, hogy mi még itt vagyunk neked.. - folytatta nagypapám. Arcomon megállíthatatlanul folytak le a könnyeim. Nem akartam hallani mit akar mondani, mert már tudtam..sejtettem.
-HOL VANNAK A SZÜLEIM? - kiabáltam sírva. Nagypapa, fejét a kórházi ágyra hajtotta, majd felzokogott. - NEM! NEM! - ordítottam. - Nem halhattak meg.. - zokogtam. - Anya..apa! - temettem arcomat egy párnába és úgy sírtam tovább. Hirtelen egy fehér köpeny féleséget viselő viszonylag idős ember lépett be a szobába, majd nyugtatókat adtak be, melyek az álom nyugodt világába repítettek engem.
Mikor kinyitottam szemeim azonnal vissza is csuktam, mert nem bírta a hirtelen látott erős fényt. Miután teljesen hozzászoktattam szemem a fényhez, körülnéztem. Erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek mi is történt. Ahogy bevillant a kép a balesetről, szüleim haláláról, szemeim ismét könnyekkel teltek meg.
-Eli.. - hallottam meg nagymamám kedves becézését melyet felém irányított. Kisgyermek korom óta Elinek szólít, ő az egyetlen. Szüleim mindig Beth-nek hívtak, míg nagypapám teljes nevemen ahogy barátaim is. Már amennyi barátom nekem van..talán csak Lucy. És ekkor hirtelen beugrott, hogy mi Lucy látogatására indultunk. Vajon tudja mi történ?
-Lucy.. - suttogtam rekedtes hangon. - Tudja mi történt? Mi van Lucy-vel? - kérdeztem, mikor láttam nagymamám fej erőtlenül előre bukik. - Mi van Lucy-vel? - kérdeztem ismét, kissé idegesebb hangnemben.
-Az éjjel.. - kezdte nagypapa.
-Ne. - állítja meg a mamám.
-Joga van tudni..
Nagymama felsóhajt, bólint, majd az ágyam mellé botorkált és kezemet görcsösen szorongatni kezdte. Nagypapa folytatta:
-Éjjel..elvitte a rák. Elizabeth én..én annyira sajnálom. - nézett rám együtt érzően. Levegőt nem kaptam, sírni már nem tudtam, ahogy levegőt venni sem. Kétségbe esetten köhögtem, és furcsa hörgő hangokat adtam ki. - Elizabeth! - kiáltott nagypapám, majd kirohanva egy sereg orvost küldött be. De ekkor már egyáltalán nem kaptam levegőt. Szörnyű légszomjam volt.
-Tegnap itt járt egy kedves fiatal ember. - zökkentett ki nagymamám a szörnyű emlékből, amely örökké elmémbe vésődött, hiába akarom elfelejteni. - Téged keresett. - kijelentése megdöbbentett. - Figyelj, én nem tudom mit csinált, veled tegnap miután olyan zaklatottan rontottál be a lakásba. - folytatta, mire rájöttem kire gondol. Bár arcát nem láttam, tudom, hogy az új szomszéd srác az. - De kedves fiúnak tűnik. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy sajnálja.
Bólintottam. Másra úgysem lettem volna képes. Miután ez neki is feltűnt felállt, majd kezét a kezemre tette, s így szólt: - Fejezd be a reggelid, és vidd át neki azt a tányér süteményt!
Mégy egy utolsó csókot lehelt arcomra, és magamra hagyott. Sem kedvem, sem erőm nem volt meglátogatnom őt, pláne a tegnap történtek után. Lassan fejeztem be a reggelim, majd vonakodva, de a tányér süteménnyel a kezembe kiléptem az ajtón, s elindultam az új szomszédhoz.
Kettőt kopogtam a gyönyörűen faragott fa ajtón. Nem kellett sokat várakoznom, rögtön ajtót nyitott.
-Ohh, hello! - köszön meglepetten. Ezúttal felnéztem magas alakjára, majd szemügyre vettem hibátlan arcát. Zöld íriszei csillogtak, telt ajkai tökéletesen díszítették arcát. Talán túl sokáig néztem, mert elmosolyodott. Zavartan néztem le cipőmre. Megszólalni nem tudtam, ami persze nem megszokott 3 év némaság után. Átnyújtottam a süteményt, majd indulni készültem, de ő ebben megakadályozott, mikor megragadta felkarom. - Nem akarsz bejönni? - mosolyog rám. - Nem mellesleg, köszönöm a süteményt! - mosolya egyre szélesedik, mikor feltűnik neki, hogy mennyire zavarba jöttem. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva, hogy egy fiúval beszélgetek.. vagyis ő beszél hozzám. - Harry Styles vagyok. - nyújtja a kezét. Nem értem hozzá, nem szóltam semmit. - Te pedig Elizabeth, ugye? - ijedten kapom rá tekintetem. - A nagymamádtól tudom a neved. - nevetett arckifejezésemen. - Gyere be! - tárja ki kicsivel tágasabbra az ajtót, majd fejével biccentett egyet, jelezve, hogy menjek be. Fejemet nemlegesen ráztam, miközben hátráltam, egészen a kapujáig, ahol hátat fordítva neki indultam el, nem törődve azzal, hogy nevemet hajtogatja.
Tekintetem találkozott a nagymamáméval aki az ablakból figyelt engem. Fej csóválva odébb állt. Mikor beértem mondhatni nekem rontott.
-Eli! Drágám! - fújta ki végül csalódottan a benntartott levegőt. Fejemet lehajtva álltam az ajtóban. - Miért nem adsz neki legalább egy esélyt? - kérdezte, mire értetlen tekintetem rá emeltem. Adjak neki egy esélyt? Ugyan mire? Arra, hogy a haverjai előtt még többször leégethessen? Hogy még egyszer nevetés tárgya lehessek? Hogy még egyszer őrültnek nevezhessenek? Én ebből nem kérek. - Elizabeth, kérlek. - nézett rám könnyekkel teli szemeivel nagymamám, mintha tudná mire gondolok. Idegesen robogtam fel a lépcsőn, majd szobám ajtaját magam után becsapva rogytam le az ágyamra. Fáradt voltam, hiába volt még csak 11 óra, muszáj volt pihennem egy keveset.
-Eli! Eli, ébresztő! - ridtan nyitottam ki szemem nagymamám kellemes hangjára. Az ágyam szélén ülve figyelt. Az éjjeli szekrényemen helyet foglaló órámra pillantottam, mely tudatomra adta, hogy már délután 6 óra van. Ilyen sokat aludtam volna?!
-Itt van Harry, Drágám! - folytatta boldogan. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba. - Mondom neki, hogy pár perc és lent vagy. - mondta egyszerűen, majd magamra hagyott. Fürdőszobámba igyekeztem, hogy kicsit elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamnak..
A lépcsőn feltűnés nélkül próbáltam lassan lemenni, ami persze, hogy elkerülhetetlen. Az utolsó fok nyikorgása mindenki tudtára adta, hogy érkezem. Fejüket felém kapva elmosolyodtak. Pillantásukat kerülve ültem közéjük.
Redőnyöm lyukain beszűrődő nap sugaraira ébredtem. Hiába van tél, és hideg, a nap száz ágra sütött. Gyorsan magamra kaptam a puha köntösöm, majd a fürdőbe igyekeztem. Megmostam az arcom, fogam, végül felöltöztem egy egyszerű hétköznapi szettbe. Mikor készen lettem és kiléptem a szobámba a nagymamám dugta be a fejét az ajtón.
-Jó reggelt, Eli! - köszöntött mosolyogva. Én is elmosolyodtam, habár lehet, hogy az valami grimaszra sikeredett. - Gyere, reggelizni! - fogta meg a kezem, majd vezetett le a lépcsőn. Ez számunkra mindennapivá vált. Minden napom ugyan úgy változatlanul telik 3 éve, mióta kijöttem a kórházból.
-Elizabeth.. - jött az ágyam mellé nagypapám. Könnyekkel teli szeme mindent elárult. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem közte és az ajtóban álló nagymamám között, aki nem sokáig bírta tekintetem így zokogva, nekem hátat fordítva kiment a szobából. - Elizabeth, Kincsem tudd, hogy mi még itt vagyunk neked.. - folytatta nagypapám. Arcomon megállíthatatlanul folytak le a könnyeim. Nem akartam hallani mit akar mondani, mert már tudtam..sejtettem.
-HOL VANNAK A SZÜLEIM? - kiabáltam sírva. Nagypapa, fejét a kórházi ágyra hajtotta, majd felzokogott. - NEM! NEM! - ordítottam. - Nem halhattak meg.. - zokogtam. - Anya..apa! - temettem arcomat egy párnába és úgy sírtam tovább. Hirtelen egy fehér köpeny féleséget viselő viszonylag idős ember lépett be a szobába, majd nyugtatókat adtak be, melyek az álom nyugodt világába repítettek engem.
Mikor kinyitottam szemeim azonnal vissza is csuktam, mert nem bírta a hirtelen látott erős fényt. Miután teljesen hozzászoktattam szemem a fényhez, körülnéztem. Erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek mi is történt. Ahogy bevillant a kép a balesetről, szüleim haláláról, szemeim ismét könnyekkel teltek meg.
-Eli.. - hallottam meg nagymamám kedves becézését melyet felém irányított. Kisgyermek korom óta Elinek szólít, ő az egyetlen. Szüleim mindig Beth-nek hívtak, míg nagypapám teljes nevemen ahogy barátaim is. Már amennyi barátom nekem van..talán csak Lucy. És ekkor hirtelen beugrott, hogy mi Lucy látogatására indultunk. Vajon tudja mi történ?
-Lucy.. - suttogtam rekedtes hangon. - Tudja mi történt? Mi van Lucy-vel? - kérdeztem, mikor láttam nagymamám fej erőtlenül előre bukik. - Mi van Lucy-vel? - kérdeztem ismét, kissé idegesebb hangnemben.
-Az éjjel.. - kezdte nagypapa.
-Ne. - állítja meg a mamám.
-Joga van tudni..
Nagymama felsóhajt, bólint, majd az ágyam mellé botorkált és kezemet görcsösen szorongatni kezdte. Nagypapa folytatta:
-Éjjel..elvitte a rák. Elizabeth én..én annyira sajnálom. - nézett rám együtt érzően. Levegőt nem kaptam, sírni már nem tudtam, ahogy levegőt venni sem. Kétségbe esetten köhögtem, és furcsa hörgő hangokat adtam ki. - Elizabeth! - kiáltott nagypapám, majd kirohanva egy sereg orvost küldött be. De ekkor már egyáltalán nem kaptam levegőt. Szörnyű légszomjam volt.
-Tegnap itt járt egy kedves fiatal ember. - zökkentett ki nagymamám a szörnyű emlékből, amely örökké elmémbe vésődött, hiába akarom elfelejteni. - Téged keresett. - kijelentése megdöbbentett. - Figyelj, én nem tudom mit csinált, veled tegnap miután olyan zaklatottan rontottál be a lakásba. - folytatta, mire rájöttem kire gondol. Bár arcát nem láttam, tudom, hogy az új szomszéd srác az. - De kedves fiúnak tűnik. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy sajnálja.
Bólintottam. Másra úgysem lettem volna képes. Miután ez neki is feltűnt felállt, majd kezét a kezemre tette, s így szólt: - Fejezd be a reggelid, és vidd át neki azt a tányér süteményt!
Mégy egy utolsó csókot lehelt arcomra, és magamra hagyott. Sem kedvem, sem erőm nem volt meglátogatnom őt, pláne a tegnap történtek után. Lassan fejeztem be a reggelim, majd vonakodva, de a tányér süteménnyel a kezembe kiléptem az ajtón, s elindultam az új szomszédhoz.
Kettőt kopogtam a gyönyörűen faragott fa ajtón. Nem kellett sokat várakoznom, rögtön ajtót nyitott.
-Ohh, hello! - köszön meglepetten. Ezúttal felnéztem magas alakjára, majd szemügyre vettem hibátlan arcát. Zöld íriszei csillogtak, telt ajkai tökéletesen díszítették arcát. Talán túl sokáig néztem, mert elmosolyodott. Zavartan néztem le cipőmre. Megszólalni nem tudtam, ami persze nem megszokott 3 év némaság után. Átnyújtottam a süteményt, majd indulni készültem, de ő ebben megakadályozott, mikor megragadta felkarom. - Nem akarsz bejönni? - mosolyog rám. - Nem mellesleg, köszönöm a süteményt! - mosolya egyre szélesedik, mikor feltűnik neki, hogy mennyire zavarba jöttem. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva, hogy egy fiúval beszélgetek.. vagyis ő beszél hozzám. - Harry Styles vagyok. - nyújtja a kezét. Nem értem hozzá, nem szóltam semmit. - Te pedig Elizabeth, ugye? - ijedten kapom rá tekintetem. - A nagymamádtól tudom a neved. - nevetett arckifejezésemen. - Gyere be! - tárja ki kicsivel tágasabbra az ajtót, majd fejével biccentett egyet, jelezve, hogy menjek be. Fejemet nemlegesen ráztam, miközben hátráltam, egészen a kapujáig, ahol hátat fordítva neki indultam el, nem törődve azzal, hogy nevemet hajtogatja.
Tekintetem találkozott a nagymamáméval aki az ablakból figyelt engem. Fej csóválva odébb állt. Mikor beértem mondhatni nekem rontott.
-Eli! Drágám! - fújta ki végül csalódottan a benntartott levegőt. Fejemet lehajtva álltam az ajtóban. - Miért nem adsz neki legalább egy esélyt? - kérdezte, mire értetlen tekintetem rá emeltem. Adjak neki egy esélyt? Ugyan mire? Arra, hogy a haverjai előtt még többször leégethessen? Hogy még egyszer nevetés tárgya lehessek? Hogy még egyszer őrültnek nevezhessenek? Én ebből nem kérek. - Elizabeth, kérlek. - nézett rám könnyekkel teli szemeivel nagymamám, mintha tudná mire gondolok. Idegesen robogtam fel a lépcsőn, majd szobám ajtaját magam után becsapva rogytam le az ágyamra. Fáradt voltam, hiába volt még csak 11 óra, muszáj volt pihennem egy keveset.
-Eli! Eli, ébresztő! - ridtan nyitottam ki szemem nagymamám kellemes hangjára. Az ágyam szélén ülve figyelt. Az éjjeli szekrényemen helyet foglaló órámra pillantottam, mely tudatomra adta, hogy már délután 6 óra van. Ilyen sokat aludtam volna?!
-Itt van Harry, Drágám! - folytatta boldogan. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba. - Mondom neki, hogy pár perc és lent vagy. - mondta egyszerűen, majd magamra hagyott. Fürdőszobámba igyekeztem, hogy kicsit elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamnak..
A lépcsőn feltűnés nélkül próbáltam lassan lemenni, ami persze, hogy elkerülhetetlen. Az utolsó fok nyikorgása mindenki tudtára adta, hogy érkezem. Fejüket felém kapva elmosolyodtak. Pillantásukat kerülve ültem közéjük.
1. rész
Sziasztok!:) Itt is van az első rész! Ha tetszik, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel!:) Jó olvasást, remélem tetszeni fog! L xx
Az ágyamon ülve néztem ki az ablakon, ami az elmúlt évek során "hobbimmá" vált. Figyelni mikor a nap száz ágra süt és csillogóvá tesz mindent a környezetben. Figyelni mikor zuhog az eső és a vízcseppek gyorsan, egymást váltogatva folynak le az ablakom üvegén. Figyelni mikor a hó óriási pelyhekben hull, ezáltal mindent fehér lepedővel beterít. Figyelni az utcán elsétáló gyerekek örömteli mosolyát, vagy szerelmes párok meghitt összebújását. Figyelni..figyelni.
És hogy miért teszem ezt? Miért az ablakomon bámulok ki, ahelyett, hogy élném én is saját életem? Ez a kérdés számomra is megfejthetetlen, de azt hiszem nekem már rég nincs igazi életem..
-Eli, Kincsem! - kopogtatott nagymamám az ajtón, majd a kilincset lassan lenyomva kukkantott be, tudván, hogy választ nem fog kapni. Hiszen én nem beszélek.. - Kész az ebéd, gyere le kérlek. - mosolygott biztatóan. Szívem összeszorul mikor nagymamám reménytől csillogó szemeibe nézek, melyek csak arról álmodnak, hogy egyszer unokája felépüljön és végre megszólaljon. Hogy újra a régi legyen, legyek.
Ágyamról feltápászkodva lassan lépdelve az idős nő után, mentem a konyhába, ahol mennyei illatok fogadtak. Halványan elmosolyodtam, majd az asztalhoz ültem.
-Hogy érzed ma magad, Kicsikém? - simította kezét az enyémre. Egy pillanatra abba hagytam ételemben való turkálást, majd rá emeltem a tekintetem. Szemében ott ült a remény, amit nem bírtam sokáig szemlélni így figyelmemet újra ételemnek szenteltem. Egy csalódott sóhaj hagyta el a száját.
Miután befejeztem az étkezés és elmostam a tányérokat, nagymamámnak egy üzenetet hagyva indultam el otthonról.
"Könyvtár.Eli x" - véstem a cetlite rövid mondanivalómat, hogy a nő aki gondomat viseli ne kapjon szívbajt, mikor nem talál a házban.
Ha éppen nem a szobámban emésztettem magam a gondolatok világában, akkor a könyvtárban töltöttem életem felesleges perceit. Életem minden perce feleslegesnek mondható. Iskolába nem járok. Egy ideig magán tanárt fogadott a nagymamám, de némaságom miatt ez az időszak sem tartott sokáig.
Kedvenc könyvemet lekapva a polcról, melyet már oly sokszor olvastam el, indultam a könyvtáros nőhöz.
-Szervusz Elizabeth! - hangja örömteli volt. Küldtem felé egy szégyenlős mosolyt, majd felé nyújtottam a könyvet. - Nagyon imádhatod ezt a könyvet! - mosolyodott el. - Ha százszor nem kölcsönözted ki akkor egyszer sem. - kacagott, bár én nem tartottam egyáltalán mulatságosnak, bunkóságot félre rakva küldtem felé egy hamiskás mosolyt. - Neked adom. - mondta egyszerűen. Fejemet döbbenten ráztam, nemlegesen. Nem fogadhatok el egy könyvet mondhatni egy idegen embertől úgy, hogy max. csak kikölcsönözni lehetne.
-De, de! Szükséged van rá! És persze nem sokára karácsony, tekintsd ajándéknak! - simít végig karomon. Köszönetképp karjaiba vetem magam, majd szorosan megölelem, amit szívesen fogadott.
-Viszlát Elizabeth! - köszönt el kedvesen mikor az ajtó irányába vándoroltam. Intettem neki, majd a csípős téli időbe vetettem magam.
A járdán szökdécselve siettem haza, mert már teljesen átfagytam, mikor megláttam, hogy a szomszédban álló üres házba új lakó, lakók érkeztek. A költöztető kocsi mit sem törődve azzal, hogy elzárja mások útját felparkolt a járdára. Az útra vándoroltam, mikor beszélgetést hallottam. Nem szerettem az idegen embereket, pláne ha ilyen közel voltak hozzám, így lábaim egyre bizonytalanabbul emeltem a másik után, míg végül teljesen le nem lassítottam.
Fülemet megütötte egy érdekes beszélgetés.
-Biztos ideköltözöl, Haver? - hallottam egy szórakozott férfi hangját.
-Úgy hallottam a szomszédban egy őrült csaj lakik! - váltott át egy női hangra.
Nem tudtam mi tévő legyek. Minden valószínűséggel az említett "őrült csaj" én lehetek. Mert igen. A mai világban azok az emberek akik szeretteik elvesztése után, magán tanulóvá válnak, nem beszélnek senkivel, csak a szobában vagy éppen a könyvtárban kukksolnak, azok az emberek őrültek.
-Beth, gyere! Indulunk! - kiáltott fel anya a lépcső aljáról. A lépcsőfokokat kettesével szedtem, hiszen a mai nap különleges számomra és már nagyon vártam. - Beth! - sipított anyukám. - Beth lassíts mert elfogsz.. - mondatának utolsó szavát már nem tudta kimondani, mert hatalmasat esve terültem el a lépcső alján. Apám hangos nevetése ütötte meg a fülem, majd mikor megláttam anyám aggódó pillantását én is felkacagtam, ami megnyugtatta. - Én szóltam! - próbált szigorúan nézni, de elnevette magát. Hárman együtt nevetéstől csillogó szemekkel, ültünk be a kocsiba, majd indultunk a reptérre, ugyanis New York-ba utazunk legjobb barátnőm meglátogatása céljából aki leukémia miatt került arra a szörnyű helyre. 14 évesen még nem teljesen vagyok a leukémia, mint betegséggel teljesen tisztában, de biztos vagyok abban, hogy Lucy fel fog épülni.
-Apa! Nem tudsz egy kicsit gyorsabba menni? - szólok a kocsi hátsó üléséről, majd apám a visszapillantón keresztül néz rám és elmosolyodik.
-Ne aggódj Beth! Időben oda érünk! - kacagott. Puffogva dőltem hátra kezeimet keresztbe rakva.
Az álom ami a hosszú út miatt a repülő térre vezető úton ellepett hamar véget is ért. Sikolyok, majd nagy csattanás, minden vörös. Végül elnyelt a sötétség barátságtalan bugyra.
-Jó, jó! - hallottam egy rekedtes nevetést amely rögtön felkeltette érdeklődésem. - Srácok hagyjátok abba! Nem hinném, hogy a pletyka amit hallottál igaz lenne Eleanor! - folytatta a férfi kinek hangja miatt a hideg is kirázott. Nem értettem ennek az okát. A könyv amit idáig görcsösen szorongattam úgy döntött, hogy jelen pillanatban jobban érezné magát az aszfalton, így hangos puffanással földet ért. Gyorsan felkaptam, majd lélegzet visszafojtva indultam el, míg nem egy kemény mellkasba nem ütköztem. Nem néztem az arcára, a cipőm érdekesebbnek bizonyult jelen pillanatban számomra.
-Ez a kattant csaj a szomszédból. - hallottam a lány suttogását.
-Hello. - köszönt a mellkas tulajdonosa. - Harry vagyok. Harr.. - nem vártam meg míg bemutatkozik, mert nem érdekelt. Az ajtóig szaladtam, majd az eddig benntartott levegőt lassan kieresztettem, és bebukdácsoltam az ajtón. Még hallottam ahogy felnevetnek és a lány -minden bizonnyal Eleanor- azt kiáltja "Én megmondtam, hogy csavarodott!". Mire ismét nevetni kezdtek.
Az ajtónak dőlve kapkodtam a levegőt. Egyrészt a borzasztó emlék, másrészt, hogy őrültnek tituláltak.
-Minden rendben, Édesem? - eddig észre se vettem nagymamám értetlen, aggodalmat tükröző tekintetét. Egy alig észrevehetőt bólintottam, majd felcaplattam a szobámba. Semmi másra nem vágytam mint egy forró zuhanyra és puha ágyam melegére. Egy fekete rövidnadrággal, egy szintén sötét színekben pompázó toppal és fehérneműmmel lépdeltem a fürdőszobába. A meleg víz ellazította izmaimat, megnyugtatott. Megmosakodtam, majd törölközőmet vékony testem köré tekertem míg fogat mostam. Ezután felöltöztem és az ágyamba vetettem magam. Lentről nagymamám hangja szűrődött fel, ahogy halkan ejtette ki a szavakat. Nem lepődtem meg, hiszen sokszor beszél anyával, apával vagy a nagypapámmal, akik már nincsenek köztünk. Nem tartom furcsának vagy betegesnek, hiszen tudom, hogy szüksége van erre. De mikor meghallottam egy másik bársonyos hangot kirázott a hideg. Mit keres itt? "Csak mondja meg neki, hogy sajnálom!" - szűrődtek fel szavai. Többet nem hallottam, mert a fáradság hamar eluralkodott rajtam, így elaludtam.
Prológus
Elizabeth Stone, csak egy lány. Egy lány aki túl fiatalon szembesült tragédiák többszöröseivel.
Miután egy autóbalesetben elvesztettem szüleimet, majd legjobb barátnőmet rá egy éjszakára elvitte a rák, úgy éreztem lelkem egy részét is magukkal vitték. A tragédiák óta nem beszélek, nem vagyok rá képes, már 3 éve. Nagymamámmal élek, aki már nem bírja sokáig nézni a gyötrődésem. A napjaim sorra egyhangúan telnek.
De itt van Ő. Hosszú évek óta Ő az első akinek sikerült mosolyt, igazi mosolyt csalnia az arcomra. De már elfáradtam. Képes lesz visszahozni az életbe? Vagy hamarabb találkozom újra szeretteimmel, mint azt gondoltam volna?
Miután egy autóbalesetben elvesztettem szüleimet, majd legjobb barátnőmet rá egy éjszakára elvitte a rák, úgy éreztem lelkem egy részét is magukkal vitték. A tragédiák óta nem beszélek, nem vagyok rá képes, már 3 éve. Nagymamámmal élek, aki már nem bírja sokáig nézni a gyötrődésem. A napjaim sorra egyhangúan telnek.
De itt van Ő. Hosszú évek óta Ő az első akinek sikerült mosolyt, igazi mosolyt csalnia az arcomra. De már elfáradtam. Képes lesz visszahozni az életbe? Vagy hamarabb találkozom újra szeretteimmel, mint azt gondoltam volna?
BEJELENTÉS
Huhaa, sziasztok! Köszöntök mindenkit a blogomon! Remélem lesznek rendszeres olvasóim! Szóval a lényeg annyi, hogy a prológust (meg talán az első két részt) ma felrakom és szerintem az első 5-10 részt naponta fogom hozni, mivel néhányat már előre megírtam. De utána egy héten egy részt fogok hozni (péntek vagy szombat). Remélem tetszeni fog nektek, és lesznek rendszeres olvasóim, kommentelőim! Meg hát persze az se lenne rossza ha feliratkozók is lennének. De ezt majd csak idővel. Szóval, jó szórakozást drága olvasóim!:)
/A fejlécet innen is köszönöm M. Orsinak! Örök hálám érte!:)/
Puszi, Lili xx
/A fejlécet innen is köszönöm M. Orsinak! Örök hálám érte!:)/
Puszi, Lili xx
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)