1. rész

Sziasztok!:) Itt is van az első rész! Ha tetszik, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel!:) Jó olvasást, remélem tetszeni fog! L xx

Az ágyamon ülve néztem ki az ablakon, ami az elmúlt évek során "hobbimmá" vált. Figyelni mikor a nap száz ágra süt és csillogóvá tesz mindent a környezetben. Figyelni mikor zuhog az eső és a vízcseppek gyorsan, egymást váltogatva folynak le az ablakom üvegén. Figyelni mikor a hó óriási pelyhekben hull, ezáltal mindent fehér lepedővel beterít. Figyelni az utcán elsétáló gyerekek örömteli mosolyát, vagy szerelmes párok meghitt összebújását. Figyelni..figyelni.
És hogy miért teszem ezt? Miért az ablakomon bámulok ki, ahelyett, hogy élném én is saját életem? Ez a kérdés számomra is megfejthetetlen, de azt hiszem nekem már rég nincs igazi életem..
-Eli, Kincsem! - kopogtatott nagymamám az ajtón, majd a kilincset lassan lenyomva kukkantott be, tudván, hogy választ nem fog kapni. Hiszen én nem beszélek.. - Kész az ebéd, gyere le kérlek. - mosolygott biztatóan. Szívem összeszorul mikor nagymamám reménytől csillogó szemeibe nézek, melyek csak arról álmodnak, hogy egyszer unokája felépüljön és végre megszólaljon. Hogy újra a régi legyen, legyek.
Ágyamról feltápászkodva lassan lépdelve az idős nő után, mentem a konyhába, ahol mennyei illatok fogadtak. Halványan elmosolyodtam, majd az asztalhoz ültem.
-Hogy érzed ma magad, Kicsikém? - simította kezét az enyémre. Egy pillanatra abba hagytam ételemben való turkálást, majd rá emeltem a tekintetem. Szemében ott ült a remény, amit nem bírtam sokáig szemlélni így figyelmemet újra ételemnek szenteltem. Egy csalódott sóhaj hagyta el a száját.
Miután befejeztem az étkezés és elmostam a tányérokat, nagymamámnak egy üzenetet hagyva indultam el otthonról.
"Könyvtár.Eli x" - véstem a cetlite rövid mondanivalómat, hogy a nő aki gondomat viseli ne kapjon szívbajt, mikor nem talál a házban.
Ha éppen nem a szobámban emésztettem magam a gondolatok világában, akkor a könyvtárban töltöttem életem felesleges perceit. Életem minden perce feleslegesnek mondható. Iskolába nem járok. Egy ideig magán tanárt fogadott a nagymamám, de némaságom miatt ez az időszak sem tartott sokáig.
Kedvenc könyvemet lekapva a polcról, melyet már oly sokszor olvastam el, indultam a könyvtáros nőhöz.
-Szervusz Elizabeth! - hangja örömteli volt. Küldtem felé egy szégyenlős mosolyt, majd felé nyújtottam a könyvet. - Nagyon imádhatod ezt a könyvet! - mosolyodott el. - Ha százszor nem kölcsönözted ki akkor egyszer sem. - kacagott, bár én nem tartottam egyáltalán mulatságosnak, bunkóságot félre rakva küldtem felé egy hamiskás mosolyt. - Neked adom. - mondta egyszerűen. Fejemet döbbenten ráztam, nemlegesen. Nem fogadhatok el egy könyvet mondhatni egy idegen embertől úgy, hogy max. csak kikölcsönözni lehetne.
-De, de! Szükséged van rá! És persze nem sokára karácsony, tekintsd ajándéknak! - simít végig karomon. Köszönetképp karjaiba vetem magam, majd szorosan megölelem, amit szívesen fogadott.
-Viszlát Elizabeth! - köszönt el kedvesen mikor az ajtó irányába vándoroltam. Intettem neki, majd a csípős téli időbe vetettem magam.
A járdán szökdécselve siettem haza, mert már teljesen átfagytam, mikor megláttam, hogy a szomszédban álló üres házba új lakó, lakók érkeztek. A költöztető kocsi mit sem törődve azzal, hogy elzárja mások útját felparkolt a járdára. Az útra vándoroltam, mikor beszélgetést hallottam. Nem szerettem az idegen embereket, pláne ha ilyen közel voltak hozzám, így lábaim egyre bizonytalanabbul emeltem a másik után, míg végül teljesen le nem lassítottam.
Fülemet megütötte egy érdekes beszélgetés.
-Biztos ideköltözöl, Haver? - hallottam egy szórakozott férfi hangját.
-Úgy hallottam a szomszédban egy őrült csaj lakik! - váltott át egy női hangra.
Nem tudtam mi tévő legyek. Minden valószínűséggel az említett "őrült csaj" én lehetek. Mert igen. A mai világban azok az emberek akik szeretteik elvesztése után, magán tanulóvá válnak, nem beszélnek senkivel, csak a szobában vagy éppen a könyvtárban kukksolnak, azok az emberek őrültek.

-Beth, gyere! Indulunk! - kiáltott fel anya a lépcső aljáról. A lépcsőfokokat kettesével szedtem, hiszen a mai nap különleges számomra és már nagyon vártam. - Beth! - sipított anyukám. - Beth lassíts mert elfogsz.. - mondatának utolsó szavát már nem tudta kimondani, mert hatalmasat esve terültem el a lépcső alján. Apám hangos nevetése ütötte meg a fülem, majd mikor megláttam anyám aggódó pillantását én is felkacagtam, ami megnyugtatta. - Én szóltam! - próbált szigorúan nézni, de elnevette magát. Hárman együtt nevetéstől csillogó szemekkel, ültünk be a kocsiba, majd indultunk a reptérre, ugyanis New York-ba utazunk legjobb barátnőm meglátogatása céljából aki leukémia miatt került arra a szörnyű helyre. 14 évesen még nem teljesen vagyok a leukémia, mint betegséggel teljesen tisztában, de biztos vagyok abban, hogy Lucy fel fog épülni.
-Apa! Nem tudsz egy kicsit gyorsabba menni? - szólok a kocsi hátsó üléséről, majd apám a visszapillantón keresztül néz rám és elmosolyodik.
-Ne aggódj Beth! Időben oda érünk! - kacagott. Puffogva dőltem hátra kezeimet keresztbe rakva.
Az álom ami a hosszú út miatt a repülő térre vezető úton ellepett hamar véget is ért. Sikolyok, majd nagy csattanás, minden vörös. Végül elnyelt a sötétség barátságtalan bugyra.

-Jó, jó! - hallottam egy rekedtes nevetést amely rögtön felkeltette érdeklődésem. - Srácok hagyjátok abba! Nem hinném, hogy a pletyka amit hallottál igaz lenne Eleanor! - folytatta a férfi kinek hangja miatt a hideg is kirázott. Nem értettem ennek az okát. A könyv amit idáig görcsösen szorongattam úgy döntött, hogy jelen pillanatban jobban érezné magát az aszfalton, így hangos puffanással földet ért. Gyorsan felkaptam, majd lélegzet visszafojtva indultam el, míg nem egy kemény mellkasba nem ütköztem. Nem néztem az arcára, a cipőm érdekesebbnek bizonyult jelen pillanatban számomra.
-Ez a kattant csaj a szomszédból. - hallottam a lány suttogását.
-Hello. - köszönt a mellkas tulajdonosa. - Harry vagyok. Harr.. - nem vártam meg míg bemutatkozik, mert nem érdekelt. Az ajtóig szaladtam, majd az eddig benntartott levegőt lassan kieresztettem, és bebukdácsoltam az ajtón. Még hallottam ahogy felnevetnek és a lány -minden bizonnyal Eleanor- azt kiáltja "Én megmondtam, hogy csavarodott!". Mire ismét nevetni kezdtek.
Az ajtónak dőlve kapkodtam a levegőt. Egyrészt a borzasztó emlék, másrészt, hogy őrültnek tituláltak.
-Minden rendben, Édesem? - eddig észre se vettem nagymamám értetlen, aggodalmat tükröző tekintetét. Egy alig észrevehetőt bólintottam, majd felcaplattam a szobámba. Semmi másra nem vágytam mint egy forró zuhanyra és puha ágyam melegére. Egy fekete rövidnadrággal, egy szintén sötét színekben pompázó toppal és fehérneműmmel lépdeltem a fürdőszobába. A meleg víz ellazította izmaimat, megnyugtatott. Megmosakodtam, majd törölközőmet vékony testem köré tekertem míg fogat mostam. Ezután felöltöztem és az ágyamba vetettem magam. Lentről nagymamám hangja szűrődött fel, ahogy halkan ejtette ki a szavakat. Nem lepődtem meg, hiszen sokszor beszél anyával, apával vagy a nagypapámmal, akik már nincsenek köztünk. Nem tartom furcsának vagy betegesnek, hiszen tudom, hogy szüksége van erre. De mikor meghallottam egy másik bársonyos hangot kirázott a hideg. Mit keres itt? "Csak mondja meg neki, hogy sajnálom!" - szűrődtek fel szavai. Többet nem hallottam, mert a fáradság hamar eluralkodott rajtam, így elaludtam.