És persze most jön az, hogy akkor miért vágtam bele ebbe az egészbe?! Szeretek írni. Egyszerűen megnyugtat, ilyenkor öntöm ki az érzéseimet egy lapra. Persze nyilván ez egy kitalált történet, de minden kitalált történetben van valami valóság alap. Legalábbis az én történetemben van. És lehet, hogy az egy nagyon apró dolog, de bele van építve a történetbe.
Nos, nem is rabolom tovább az időtöket. Remélem néhány rendszeres olvasó kitartott és bízott abban, hogy fog még új részeket olvasni a blogon. Illetve azt is remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, és megosztjátok véleményeteket velem kommentben.
Jó olvasást, szeretlek titeket! Lili xx
"Húzom magamhoz,
lököm el magamtól."
Lassan egy hete, hogy Harry hazahozott az Amandával való csúnya találkozásunk után. Nagymamám úgy tudja, béna voltam - mily meglepő - a könyvtár lépcsőjén megbotlottam és szerencsétlenségemre le is gurultam a lépcsőfokokon. Harry éppen arra járt és mivel ő roppant udvarias feltétlen haza kellett hoznia. Persze milyen romantikus történet lenne, ha valójába így történt volna. De nem így volt. A sérüléseim lassan, de gyógyulni kezdtek. A sebek amelyek fizikailag értek. Ám az hogy lelkileg mit éltem át azt senkinek nem kívánnám. Akárhányszor ki kellett lépnem a ház ajtaján szörnyű érzés fogott el. És ez az érzés nem csillapodott, mindig bennem volt. Nyíltan kijelenthetem, hogy féltem. Féltem Amandától. Féltem a barátjától. Féltem, hogy bármikor újra elkaphatnak, és akkor már nem lesz akkora mákom, hogy valaki rám találjon.
Styles nagyon kitartó a hét minden napját velem töltötte és próbált jobb kedvre deríteni. Nem értettem a srácot, hiszen mit akarhat egy olyan lánytól mint én? Egy olyan lánytól akinek nincs családja, nem jár iskolába, nincsenek barátai, nincs élete, nem beszél, egy senki. Mert igen, egy senki vagyok. Nem érdemlem meg, hogy bárki is az idejét rám pazarolja.
-Lizzie! - lendült egy hatalmas kéz arcom előtt, ezzel tudatosítva, hogy ismét elmerengtem. Észre sem vettem a srác érkezését. - Min gondolkodsz? - fürkészte mosolyogva arcom. Nem min, kin. Egy egyszerű vállrándítással lezártnak tekintetem a témát. - Hogy vagy? - váltott komolyabb hangnemre. A hét minden egyes napjának minden egyes órájában feltette nekem ezt a kérdést. Nem mondom, hogy nem esik jól a törődése, mert akkor hazudnék, egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy egy fiútól ennyi figyelmet kapok. Ahogyan arcomat fürkészte, egyszerre járta át testemet a melegség és a borzongás. Furcsa dolgokat váltott ki belőlem, pusztán ahogyan a nevemet kiejtette formás ajkain. Ahogyan aggodalmaskodva körbe ugrált, minden mozdulatomra figyelve, ahogyan vigyázott rám. Nem az idióta favicceivel vidította fel napjaimat, nem, egyszer sem. Mikor reggelente megláttam, hogy nyílik a szobám ajtaja és pillanatokon belül egy göndör hajzuhatag jelent meg jó reggelt-et kívánva, az maga volt a csoda. Számomra a puszta jelenléte volt a vidámság meggyötört napjaimban. De nem tehetem ezt. Nem lehetek önző. - Lizzie, minden rendben? - hangjától, mint általában mindig mikor hallom, most is kirázott a hideg. Libabőrös karomra simítottam kezem, majd az asztalomhoz léptem, íróeszközt kerestem, amit gyorsan meg is találtam, majd a Harry-től kapott jegyzetfüzetet vettem a kezembe.Szemeimet végig futtattam a sorokon, melyeket a hét folyamán neki írtam. Csupa felesleges dolgok voltak leírva füzetbe, mint például, milyen napod volt, vagy mit szeretsz csinálni szabadidődben. Olyan dolgok amik velem kapcsolatosak voltak, hogy milyen volt a napom, vagy hogy mit szeretek csinálni szabadidőmben. Nem untathatom tovább ezt a csodálatos embert - aki előtt még itt van az egész élet - az én nyomorult helyzetemmel. Nekem nincs életem, nekem csak egy szörnyű helyzetem van amitől végleg megszeretnék már szabadulni. Bárcsak ne jöttek volna arra. Bárcsak tovább kínoztak volna. Bárcsak vége lenne már ennek. Ez így nem mehet tovább, cselekednem kell.
Menj el, kérlek. - véstem egy teljesen üres lap közepére apró betűkkel. Nem tudom, talán azt reméltem ha kis betűkkel írok, majd nem fogja észre venni és marad, hogy boldoggá tegye a helyzetem. Hitetlenkedve kikapta kezemből a füzetet majd többször átfuttatta gyönyörű smaragd szemeit az apró íráson.
-Mi? - akadt ki. - Mi a frász ütött beléd Elizabeth? Valami rosszat mondtam? Ne haragudj én.. - hevesen rázni kezdtem a fejem, nem az ő hibája. Miért hibáztatja folyton mindenért magát? - Akkor mi történt? - nem értette miért teszem amit teszek, én sem értettem, de így láttam helyesnek. Nem válaszoltam, felálltam az ágyról, majd a ajtóhoz sétáltam és kitártam. Vártam, vártam hátha veszi a célzást. Lépteit nagyobbakra fogva közelített felém, mígnem a fal és teste közé préselt engem. - Miért teszed ezt? - suttogta fülembe. Meleg leheletétől borzongás járta át testem. - Miért taszítod el magadtól a külvilágot? - szólásra nyitottam a szám, majd hirtelen ledermedtem. Baleset óta talán ez az első, hogy ugyan csak majdnem, de beszédre szántam el magam. És ezt is Ő váltotta ki belőlem. - Beszélj Lizzie! Kérlek! - mélyesztette könyörgő smaragd zöld szemeit az én kétségbeesetten csillogó szemeimbe. - Hallani szeretném a hangod! - simította egyik kezét arcomra, míg másikat csípőmön pihentette. - Bárcsak tudnám mi kavarog a fejedben. - közelsége teljesen összezavart. Vágytam rá. Vágytam közelségére, de képtelen voltam rá. Egyszerűen túl sok mindenen mentem már keresztül, nem hagyhatom, hogy beleszeressek - még jobban - nem bírnék ki több fájdalmat. Kinek kell egy olyan lány mint én? Lehet, hogy most valami kihívást tapasztal bennem és a szótlanságomban, de ez hamarosan elmúlik nála. Én viszont beleszeretek. Nem leszek képes még egy embert elveszíteni. Azt hiszem ez a válasz nem rég feltett kérdésére. Igen, eltaszítom magamtól a külvilágot, az embereket. Nem engedhetek senkit se magamhoz közel, mert vagy csalódást okozok neki, vagy nem bírnám ki elvesztését.
Kibontakoztam fogságából, majd ismét az ajtóhoz álltam.
-Nem megyek el. - ült le halál nyugodtan az ágyamra. Mi az hogy nem megy el? Itt én vagyok az aki dönt, hogy ki maradhat a szobámban, és ki nem. Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Emlékeztetlek, hogy rám vagy bízva. - mosolyodott el pimaszul. Az előbbi kétségbeesetten könyörgő s gyengéd Harry-nek hűlt helye maradt. De igaza van, sajnos. El is felejtettem, hogy nagymamám néhány napja Harry-re bízott ugyanis ő elutazott néhány barátnőjével. Nem hibáztatom érte, hiszen mindig is imádott utazgatni, ám mikor én idekerültem hozzá ez a vágya alábbhagyott.
.:: Harry szemszöge ::.
Nem értettem Lizzie-nek ezt a hirtelen jött kirohanását. Teljesen összezavar, de valahogyan ez vonzott benne a legjobban. A zavartság. Tudom, hogy egyszer megfog szólalni, beszélni fog hozzám. Szeretném ha a vele történteket szavakba öntve gyönyörű hangját hallattatva meséli el nekem. Eszméletlen édes volt ahogy dühösen dobbantott egyet lábával, majd az ágyhoz trappolva lehuppant mellém. Nem bírtam tovább felnevettem duzzogásán.
-Hihetetlen, hogy milyen gyerekes vagy! - vigyorogtam rá, válasza csupán egy vállrántás volt, mint általában. Mikor először láttam nem gondoltam volna, hogy ennyire megfog majd a személyisége. Látom, hogy mennyire szenved, de teljesen más mint mikor először találkoztunk. Mikor előbukkant a nagy költöztető kocsi mögül egy összetört félénk magányos lányt láttam meg. Ám Ő ennél sokkal több. És én megszeretném ismerni Őt. Minden apró kis gesztusát, mozzanatát ismerni szeretném. Még egy lány nem fogott meg annyira mint Elizabeth. És nem adja könnyen magát, amit én nem csupán egy kihívásként fogok fel. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű neki közel engedni magához új embereket, de én ezért sem fogom annyiban hagyni. Éreztetni fogom vele, hogy igenis megkedveltem, és tudom, hogy Ő is engem. Ez ellen nem tud mit tenni, nem taszíthat el magától.
-Mihez lenne kedved, mit csináljunk? - kérdeztem, mintha az, hogy pár perce még távozásra kényszerített - vagyis próbált - meg sem történt volna. Dühös, összeszűkített szemekkel fordult felém, amitől ismét rám tört a nevetés, aminek köszönhetően egy párna landolt az arcomba. Hitetlenkedve fordultam Lizzie felé. - Te megütöttél? - kérdeztem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg arcán. - Igen? - húzogattam szemöldököm. - Rendben Lizzie! Ha harc, hát legyen harc! - mondtam, majd néhány párnát magamhoz ragadva felpattantam az ágyról, s felkészültem az apró lány támadására, aki időközben követte a példámat, párnákat szorongatva kacagott. Hangulata úgy változott egyik percről a másikra, mintha kicserélték volna és egy teljesen más személy püfölt volna párnákkal, mint aki az előbb próbált elküldeni. Egy váratlan pillanatban elé ugrottam s derekát megragadva az ágyra helyeztem, majd óvatosan elhelyezkedtem felette, ügyelve a gyógyulóban lévő sebeire, és csiklandozni kezdtem, ott ahol értem. Önfeledt kacaja betöltötte az egész szobát, engem pedig melegséggel töltött el, hogy hallhatom édes hangját.
-Khmm. Styles, fogd vissza magad! - hallottam hátam mögül egy szórakozott hangot. Abba hagytam a lány csikizését kinek arca most vöröslött akárcsak egy paradicsom. Mit sem törődve Louis és valószínűleg barátnője érkezésével, közel hajoltam hozzá és fülébe suttogtam. - Majd később folytatjuk. Nem mellesleg, jól áll ez a szín. - vigyorodtam el pimaszul, minek köszönhetően még vörösebb lett, már ha az lehetséges. lemásztam róla, majd mosolyomat szórakozott vigyoromat magamon hagyva fordultam a vendégek felé.
-Mit kerestek itt? - értetlenkedtem. Hiszen Elizabeth-ék házában vagyunk. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? És hogy jutottatok be?
-Egyszerű, az elmúlt pár napban ha szántál is ránk néhány percet, és nem itt voltál akkor be nem állt a szád. Lizzie így, Lizzie úgy.. Kezdek aggódni érted Styles! - próbált kellemetlen helyzetbe hozni Louis. - Ja és nem volt bezárva a bejárati ajtó. - kacsintott rám. Erre a kijelentésre Lizzie teste megfeszült, és szinte láttam, ahogyan kattogni kezd az agya, és mi lett volna ha történeteket gyárt magában.
-Lizzie! - szólítottam, de kerülte tekintetem. Teljesen bepánikolt. - Lizzie, figyelj rám! Nincs semmi, baj..
-Azt hiszem mi most megyünk, nem akartunk felzaklatni kislány, tényleg. - mondta Louis, majd kapott egy fél mosolyt Lizzie-től, intettek és már mentek is. Amint kiléptek a szobából, Lizzie mintha megkergült volna, kapkodta fel a párnákat a földről és a helyükre dobálta őket.
-Oké. Most mi bajod van? - láttam rajta, hogy kitörni készül, mégis magában tartott mindent, és fortyogott tovább szótlanul. - Ne legyen már ennyire üldözési mániád! - kiáltottam rá, mire összerezzent. Nem így szándékoztam hozzá szólni, de egyszerűn nem bírtam magammal. Nem rá voltam mérges, egyszerűen ilyen a természetem. Tudom, szörnyű tulajdonság, de nem tudom megtartani az önkontrollom. - Ne haragudj nem úgy értettem.. - néztem könnyekkel teli szemeibe. Az ajtóra mutatva tudatosította bennem, hogy most már tényleg ideje lenne távoznom, bármennyire is maradni szerettem volna vele.
.:: Elizabeth szemszöge ::.
Néztem, ahogy lassan az ajtó felé botorkál, majd azt maga után becsukva végleg távozik. Sós meleg folyadék marta a szemeimet, melyek megállíthatatlanul folytak onnan. Szóval túlzottan üldözési mániás vagyok?! Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de nem rá. Magamra amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Amiért képes vagyok egy ilyen csodálatos embert eltaszítani magamtól. Amiért nem bízok meg bennük, benne. Nem tudok megnyílni neki. Magamat és pokolnak nevezhető helyzetemet ócsárolva szenderültem mély, nyugtalan álomba.
