2. rész

Hali:) Itt az ígért második rész is!:D Ha tetszett írjatok kommentet, vagy iratkozzatok fel! Jó olvasást! L xx

Redőnyöm lyukain beszűrődő nap sugaraira ébredtem. Hiába van tél, és hideg, a nap száz ágra sütött. Gyorsan magamra kaptam a puha köntösöm, majd a fürdőbe igyekeztem. Megmostam az arcom, fogam, végül felöltöztem egy egyszerű hétköznapi szettbe. Mikor készen lettem és kiléptem a szobámba a nagymamám dugta be a fejét az ajtón.
-Jó reggelt, Eli! - köszöntött mosolyogva. Én is elmosolyodtam, habár lehet, hogy az valami grimaszra sikeredett. - Gyere, reggelizni! - fogta meg a kezem, majd vezetett le a lépcsőn. Ez számunkra mindennapivá vált. Minden napom ugyan úgy változatlanul telik 3 éve, mióta kijöttem a kórházból.

-Elizabeth.. - jött az ágyam mellé nagypapám. Könnyekkel teli szeme mindent elárult. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem közte és az ajtóban álló nagymamám között, aki nem sokáig bírta tekintetem így zokogva, nekem hátat fordítva kiment a szobából. - Elizabeth, Kincsem tudd, hogy mi még itt vagyunk neked.. - folytatta nagypapám. Arcomon megállíthatatlanul folytak le a könnyeim. Nem akartam hallani mit akar mondani, mert már tudtam..sejtettem.
-HOL VANNAK A SZÜLEIM? - kiabáltam sírva. Nagypapa, fejét a kórházi ágyra hajtotta, majd felzokogott. - NEM! NEM! - ordítottam. - Nem halhattak meg.. - zokogtam. - Anya..apa! - temettem arcomat egy párnába és úgy sírtam tovább. Hirtelen egy fehér köpeny féleséget viselő viszonylag idős ember lépett be a szobába, majd nyugtatókat adtak be, melyek az álom nyugodt világába repítettek engem.
Mikor kinyitottam szemeim azonnal vissza is csuktam, mert nem bírta a hirtelen látott erős fényt. Miután teljesen hozzászoktattam szemem a fényhez, körülnéztem. Erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek mi is történt. Ahogy bevillant a kép a balesetről, szüleim haláláról, szemeim ismét könnyekkel teltek meg.
-Eli.. - hallottam meg nagymamám kedves becézését melyet felém irányított. Kisgyermek korom óta Elinek szólít, ő az egyetlen. Szüleim mindig Beth-nek hívtak, míg nagypapám teljes nevemen ahogy barátaim is. Már amennyi barátom nekem van..talán csak Lucy. És ekkor hirtelen beugrott, hogy mi Lucy látogatására indultunk. Vajon tudja mi történ?
-Lucy.. - suttogtam rekedtes hangon. - Tudja mi történt? Mi van Lucy-vel? - kérdeztem, mikor láttam nagymamám fej erőtlenül előre bukik. - Mi van Lucy-vel? - kérdeztem ismét, kissé idegesebb hangnemben.
-Az éjjel.. - kezdte nagypapa.
-Ne. - állítja meg a mamám.
-Joga van tudni..
Nagymama felsóhajt, bólint, majd az ágyam mellé botorkált és kezemet görcsösen szorongatni kezdte. Nagypapa folytatta:
-Éjjel..elvitte a rák. Elizabeth én..én annyira sajnálom. - nézett rám együtt érzően. Levegőt nem kaptam, sírni már nem tudtam, ahogy levegőt venni sem. Kétségbe esetten köhögtem, és furcsa hörgő hangokat adtam ki. - Elizabeth! - kiáltott nagypapám, majd kirohanva egy sereg orvost küldött be. De ekkor már egyáltalán nem kaptam levegőt. Szörnyű légszomjam volt.

-Tegnap itt járt egy kedves fiatal ember. - zökkentett ki nagymamám a szörnyű emlékből, amely örökké elmémbe vésődött, hiába akarom elfelejteni. - Téged keresett. - kijelentése megdöbbentett. - Figyelj, én nem tudom mit csinált, veled tegnap miután olyan zaklatottan rontottál be a lakásba. - folytatta, mire rájöttem kire gondol. Bár arcát nem láttam, tudom, hogy az új szomszéd srác az. - De kedves fiúnak tűnik. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy sajnálja.
Bólintottam. Másra úgysem lettem volna képes. Miután ez neki is feltűnt felállt, majd kezét a kezemre tette, s így szólt: - Fejezd be a reggelid, és vidd át neki azt a tányér süteményt!
Mégy egy utolsó csókot lehelt arcomra, és magamra hagyott. Sem kedvem, sem erőm nem volt meglátogatnom őt, pláne a tegnap történtek után. Lassan fejeztem be a reggelim, majd vonakodva, de a tányér süteménnyel a kezembe kiléptem az ajtón, s elindultam az új szomszédhoz.
Kettőt kopogtam a gyönyörűen faragott fa ajtón. Nem kellett sokat várakoznom, rögtön ajtót nyitott.
-Ohh, hello! - köszön meglepetten. Ezúttal felnéztem magas alakjára, majd szemügyre vettem hibátlan arcát. Zöld íriszei csillogtak, telt ajkai tökéletesen díszítették arcát. Talán túl sokáig néztem, mert elmosolyodott. Zavartan néztem le cipőmre. Megszólalni nem tudtam, ami persze nem megszokott 3 év némaság után. Átnyújtottam a süteményt, majd indulni készültem, de ő ebben megakadályozott, mikor megragadta felkarom. - Nem akarsz bejönni? - mosolyog rám. - Nem mellesleg, köszönöm a süteményt! - mosolya egyre szélesedik, mikor feltűnik neki, hogy mennyire zavarba jöttem. Egyáltalán nem vagyok hozzá szokva, hogy egy fiúval beszélgetek.. vagyis ő beszél hozzám. - Harry Styles vagyok. - nyújtja a kezét. Nem értem hozzá, nem szóltam semmit. - Te pedig Elizabeth, ugye? - ijedten kapom rá tekintetem. - A nagymamádtól tudom a neved. - nevetett arckifejezésemen. - Gyere be! - tárja ki kicsivel tágasabbra az ajtót, majd fejével biccentett egyet, jelezve, hogy menjek be. Fejemet nemlegesen ráztam, miközben hátráltam, egészen a kapujáig, ahol hátat fordítva neki indultam el, nem törődve azzal, hogy nevemet hajtogatja.
Tekintetem találkozott a nagymamáméval aki az ablakból figyelt engem. Fej csóválva odébb állt. Mikor beértem mondhatni nekem rontott.
-Eli! Drágám! - fújta ki végül csalódottan a benntartott levegőt. Fejemet lehajtva álltam az ajtóban. - Miért nem adsz neki legalább egy esélyt? - kérdezte, mire értetlen tekintetem rá emeltem. Adjak neki egy esélyt? Ugyan mire? Arra, hogy a haverjai előtt még többször leégethessen? Hogy még egyszer nevetés tárgya lehessek? Hogy még egyszer őrültnek nevezhessenek? Én ebből nem kérek. - Elizabeth, kérlek. - nézett rám könnyekkel teli szemeivel nagymamám, mintha tudná mire gondolok. Idegesen robogtam fel a lépcsőn, majd szobám ajtaját magam után becsapva rogytam le az ágyamra. Fáradt voltam, hiába volt még csak 11 óra, muszáj volt pihennem egy keveset.
-Eli! Eli, ébresztő! - ridtan nyitottam ki szemem nagymamám kellemes hangjára. Az ágyam szélén ülve figyelt. Az éjjeli szekrényemen helyet foglaló órámra pillantottam, mely tudatomra adta, hogy már délután 6 óra van. Ilyen sokat aludtam volna?!
-Itt van Harry, Drágám! - folytatta boldogan. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyba. - Mondom neki, hogy pár perc és lent vagy. - mondta egyszerűen, majd magamra hagyott. Fürdőszobámba igyekeztem, hogy kicsit elviselhetőbb külsőt varázsoljak magamnak..
A lépcsőn feltűnés nélkül próbáltam lassan lemenni, ami persze, hogy elkerülhetetlen. Az utolsó fok nyikorgása mindenki tudtára adta, hogy érkezem. Fejüket felém kapva elmosolyodtak. Pillantásukat kerülve ültem közéjük.